Ki beszél itt Cozmáról?

A kiemelkedő bűnügyek velejárója, hogy elkövetőik „népszerű” emberekké, szinte celebekké lesznek, különösen az ítélethozatalig tartó szakaszban. Ismerve a hazai igazságszolgáltatás cammogó tempóját, nálunk ez különösen igaz. Kulcsár Attila, Princz Gábor vagy Tocsik Márta személye például mára valóságos legendává nemesült, bejáratott nevük – bármi lesz, volt is az ítélet – lassan Ali babáéval, Sobri Jóskáéval vetekszik. (Nem lennék meglepve, ha munkásságukat idővel filmsorozatokban örökítené meg a lóvá tett utókor.) Ez idő tájt a Cozma-gyilkosság főszereplői vezetik a hazai krimislágerlistát. Ha azt mondom: Raffael Sándor, már vágod is rá, ő a veszprémi kézilabdázó gyilkosa, esetleg folytatod a többi brigádtaggal: Németh Győző, Sztojka Iván… Bő két esztendeje olvasunk, hallunk róluk, olykor – arcukat kitakarva – a televízió is mutatja őket, bilincsbe vert csuklójukat, tetovált karjukat. Cellasztárok, akiknek sorsa mindenkit érdekel, mert az ember már ilyen, valamiért szomjazza a bűnügyek híreit, főleg a legvégét, az ítéletet.
Az már viselkedésünk vadhajtása, hogy a nagy kriminalisztikai búvárkodás során hajlamosak vagyunk elfeledkezni az áldozatról, a tragédia névadójáról, a szomorú főhősről. A kriminek ez a szála már „nem érdekes”, az ő szerepe befejeződött, ő már nem okozhat meglepetést, fordulatot, így aztán neve csupán címet ad a történetnek: Cozma-gyilkosság. Ennyi. Raffael még beszélhet, trükközhet, befolyásolhat, Sztojka őrjönghet a bíróságon. Cozma már nem mondhatja el a maga történetét, nem érvelhet az igazsága mellett. Előny az élőnél. Aki akár még meg is győzhet minket. De arról sohase fog, hogy ki itt az áldozat.