A kiemelkedő bűnügyek velejárója, hogy elkövetőik „népszerű” emberekké, szinte celebekké lesznek, különösen az ítélethozatalig tartó szakaszban. Ismerve a hazai igazságszolgáltatás cammogó tempóját, nálunk ez különösen igaz. Kulcsár Attila, Princz Gábor vagy Tocsik Márta személye például mára valóságos legendává nemesült, bejáratott nevük – bármi lesz, volt is az ítélet – lassan Ali babáéval, Sobri Jóskáéval vetekszik. (Nem lennék meglepve, ha munkásságukat idővel filmsorozatokban örökítené meg a lóvá tett utókor.) Ez idő tájt a Cozma-gyilkosság főszereplői vezetik a hazai krimislágerlistát. Ha azt mondom: Raffael Sándor, már vágod is rá, ő a veszprémi kézilabdázó gyilkosa, esetleg folytatod a többi brigádtaggal: Németh Győző, Sztojka Iván… Bő két esztendeje olvasunk, hallunk róluk, olykor – arcukat kitakarva – a televízió is mutatja őket, bilincsbe vert csuklójukat, tetovált karjukat. Cellasztárok, akiknek sorsa mindenkit érdekel, mert az ember már ilyen, valamiért szomjazza a bűnügyek híreit, főleg a legvégét, az ítéletet.
Az már viselkedésünk vadhajtása, hogy a nagy kriminalisztikai búvárkodás során hajlamosak vagyunk elfeledkezni az áldozatról, a tragédia névadójáról, a szomorú főhősről. A kriminek ez a szála már „nem érdekes”, az ő szerepe befejeződött, ő már nem okozhat meglepetést, fordulatot, így aztán neve csupán címet ad a történetnek: Cozma-gyilkosság. Ennyi. Raffael még beszélhet, trükközhet, befolyásolhat, Sztojka őrjönghet a bíróságon. Cozma már nem mondhatja el a maga történetét, nem érvelhet az igazsága mellett. Előny az élőnél. Aki akár még meg is győzhet minket. De arról sohase fog, hogy ki itt az áldozat.
origo.hu
Brutális megszorításokat vezet be Márki-Zay Péter Hódmezővásárhelyen
