Mindennapi horrorunk

Miközben a nagyvilág bakteriológusai lázasan keresik a hasmenéses járvány kórokozóját (cikkem írásakor épp ismét a babcsírában látják a tettest – de ez már a sokadik fordulat), a hazai tisztiorvosi szolgálat közleménye változatlan: „Hazánkban továbbra sincs ok aggodalomra.” Roszszul cseng a mondat, sok évtizedes tapasztalat, hogy ilyesmit akkor szoktak mondani, amikor éppen az ellenkezője az igaz. Igenis van ok az aggodalomra, már hogyne lenne! Közénk settenkedett egy rejtélyes, ismeretlen járvány, egy halálos ragály, amelyről még a legnagyobb orvoskoponyák sem hallottak eddig, az epidemiológia tanácstalanul vakarja a fejét, a laboratóriumok kétségbeesetten keresgélnek – mi viszont ne aggódjunk? Vicc. (Pártállami típusú közlemény, Csernobil idején is ezt mondták…) Valamennyire feltétlenül aggódnunk kell, hiszen Európányi a baj, az egyre több áldozat mellett gazdasági és politikai káosz övezi a járványt; az első téves diagnózis megrengette Spanyolországot, ijedséget okozott a német idegenforgalomban, az orosz behozatali tilalom átrendezte a kontinens zöldség-gyümölcs-forgalmát. Nem lehet kizárni, hogy emberről emberre terjed. S közben, ahogyan ilyenkor lenni szokott, megjelentek a legkülönbözőbb elméletek is: al-Kaidáról vizionálnak, biológiai terrorcselekményről…
Ijesztő „uborkaszezon” köszöntött a vén Európára. Közvetve a baj nagyságát érzékelteti az is, hogy szegény Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter minap uborkát rágcsálva próbálta megnyugtatni a magyar lakosságot – ez kétségkívül hihetőbb érv, mint egy panelközlemény, ráadásul hősies gesztus. Bár az uborkát azóta felmentették a gyanú alól, a félsz azért belénk szorult, mint kémcsőbe az a megfejthetetlen valami.