Számolgatott a világbajnokság előtt? – kérdeztük Tóth Krisztinát, akit a vb után németországi otthonában, Augsburgban értünk utol.
– Természetesen. A módosított világranglistáról, amit nemzetenként csak két versenyzővel néznek, huszonnyolcan juthattak ki az olimpiára, és az a fura helyzet állt elő, hogy mi hárman, Ginával és Petrával (Póta Georgina és Lovas Petra – a szerk.) hirtelen egymás vetélytársai is lettünk. Tudniillik a vb előtt mindannyian jó pozícióban voltunk, s bár én álltam legelőrébb, még nem lehettem biztos a kvótában. Rotterdamban aztán egyaránt bekerültünk a hatvannégybe, majd én a harminckettőbe is, s amikor a főtábla második fordulójában Petra kikapott, tulajdonképpen el is dőlt, hogy egyenes ágon Gina és én jutunk ki Londonba. Petrának nagy pechje volt, hogy éppen a világranglista-vezetővel akadt össze, de az európai selejtezőről vagy a világselejtezőről még ő is kvalifikálhatja magát az olimpiára.
– Pekingbe is kijutottak mind a hárman, de Póta és Lovas csak annak köszönhetően, hogy „feltöltötték” a mezőnyt. Ugyanakkor a csapatversenyben nem indulhattak, hiába voltak előző évben Európa-bajnokok. Nem lehetett könnyű megemészteni, hogy az olimpián a tizenhat csapat között hét európai is van, mi pedig nem vagyunk közöttük.
– Rettenetes érzés volt, de sajnos Gina és Petra sem tudott alanyi jogon kvótát szerezni a selejtezőkön. Tudni kell azonban, hogy ezek semmilyen más versenyekhez nem hasonlítható taposómalmok, ahol minimális pihenővel kell egymás után játszani a meccseket. Óriási a tét, nagy a pszichikai teher, és ilyen helyzetben könnyen megremeghet a kéz. Így egyáltalán nem biztos, hogy azok járnak sikerrel, akik a világranglistán előrébb vannak. Petrának mindenesetre már van ilyen irányú tapasztalata, s bízom benne, hogy már az európai selejtezőn megszerzi a kvótát. A luxemburgi tornáról tizenegyen juthatnak ki Londonba, és jelen állás szerint ő lenne az első kiemelt.
– Adott esetben viszont előfordulhat, hogy még a kvótát sem kell megszereznie, mert két egyéni induló úgymond kivihet magával egy harmadikat az olimpiára. Így vagy úgy, de mennyi esélyt ad arra, hogy Londonban a csapatversenyben is szerepelhetünk?
– Kilencven százalékot.
– Egy tavalyi rádióinterjúban azt mondta, harminchat évesen megpróbál még utoljára nekirugaszkodni egy olimpiának, és ez a megfogalmazás szinte már a búcsút vetítette előre. Holott a férfiaknál a belga Jean-Michel Saive és a horvát Zoran Primorac negyvenegy, a svéd Jörgen Persson negyvenöt évesen jutott ki Londonba, de ez mind semmi, mert a nőknél a luxemburgi színekben versenyző Ni Xia-lian negyvenhét esztendősen készülhet az olimpiára, hozzá képest szinte zöldfülű…
– Az olimpiával kapcsolatban akkor azért voltak kételyeim, mert két Pro Tour-versenyen korán kiestem, és visszacsúsztam a világranglistán. Tudtam, hogy nehéz dolgom lesz, a selejtezőtől pedig nagyon tartottam. Hatalmas megkönnyebbülés, hogy végül megúsztam… Akiket említett játékosokat, mindannyian szenvedélyesen szeretik a pingpongot, és magamat is közéjük sorolom. Most a vb-n is, amikor nem játszottam, többnyire ott ültem a lelátón libabőrösen, élveztem a meccseket, a hangulatot, és ilyenkor óhatatlanul az jár az ember fejében, hogy jó lenne még párszor itt lenni. Azt el kell fogadni, hogy a test idővel már nem úgy engedelmeskedik, ahogy a szív diktálná, de én most is ugyanúgy imádom a pingpongot, mint évekkel korábban. Még mindig feldobódva készülök minden nagy versenyre. Rotterdamban a tizenhat közé jutásért óriási csatában kaptam ki a világranglistán tizenegyedik japán Hiranótól, és amíg ilyen szinten vagyok, a rangsorban most a harmincötödik, butaság lenne abbahagyni. S úgy érzem, hogy a párosban is, Ginával még sok van bennünk. Rotterdamban egyébként beválasztottak a nemzetközi szövetség versenyzői bizottságába, és természetesen itt is aktív játékosként szeretnék tevékenykedni. Az európai szövetségtől eltérően itt megkaptuk a lehetőséget, hogy mi is beleszólhassunk a döntésekbe, és ezzel élnünk kell.
– Akkor valamit tehetnének az ellen is, hogy ne fordulhasson elő az, ami Rotterdamban megtörtént: női egyesben a legjobb nyolc között hét kínai volt.
– Nos, igen, valóban limitálni kellene a létszámot. A vb-n alapesetben egy nemzetből öten indulhatnak, de a világranglistás pozíciók az első tíz között plusz helyeket érnek. Az olimpián szerencsére más a helyzet, ott egyéniben csak ketten szerepelhetnek országonként, éppen azért, nehogy Kína vigye el az összes érmet. Ettől azért megijedt a NOB.
– Ma már meseszerű, hogy 1995-ben a tiencsini vb-n Bátorfi Csillával bronzérmet szereztek párosban. Az teljesen más világ volt?
– Kína akkoriban is sok jó játékossal rendelkezett, de a legjobbjaik tényleg kiemelkedő képességűek voltak, és az én szememben most is nagyobbak, mint a jelenlegi menőik. Persze, ők is nagyon jók, de nem igazán egyéniségek, inkább afféle robotok, ha ez nem is szép szó. S annyiban mindenképpen változott a világ, hogy ma már az Európa-bajnokságokon és a Top 12 versenyeken is az az ember érzése, hogy mindig egy kínai versenyző jön vele szemben. Az európai szövetség három éve hozott ugyan egy szabályt, ami gátat vet az ázsiaiak honosításának, de ezt tizenöt éve kellett volna meglépni. Mert bizony nem könnyű elfogadni azt, hogy az Európa-bajnokságokon rendre egy kínai versenyző állítja meg az embert.
– Azért így is több érmet szerzett a kontinenstornákon, mint a női mezőnyből bárki más az aktív játékosok közül. Tudja, hogy hány Eb-érme van?
– Hú, amikor megkérdezik, utána számolok, de gyorsan el is felejtem. Talán huszonegy?
– Én huszonkettőt számoltam: hét aranyat, nyolc ezüstöt és hét bronzot. De szerintem két aranyat odaadna azért az olimpiai bronzéremért, amihez Sydneyben csak két pont hiányzott.
– Igen, odaadnék érte. Azt persze nem tudom, hogy melyik kettőt… Ma is fáj, hogy nem lett meg az a harmadik hely, olyan kevésen múlt, és egy olimpiai bronz maga lett volna a csoda. S szerintem nagyon nagy igazságtalanság, hogy az olimpián egyáltalán játszani kell a harmadik helyért, hiszen az elődöntők vesztesei minden más versenyen automatikusan bronzérmesek.
– A sydneyi drámára, a televíziós közvetítésre sokan emlékezhetünk, de mi történt négy évvel korábban az első olimpiáján? Bátorfival már vb-bronzérmesként, Európa-bajnokként érkeztek Atlantába. Ott messze voltak a dobogótól?
– Ott sem voltunk messze… Az egyéni és a páros verseny akkoriban még csoportmeccsekkel kezdődött, és ez sokkal jobb volt, mint a mostani progresszív lebonyolítás, amely szerint minél előrébb vagy a világranglistán, annál később kapcsolódsz be a versenybe. Szerintem ez nagy hülyeség. Szóval, négyes csoportok voltak, és az első kettő továbbjutott. Mi nyertünk is két meccset, az észak-koreaiakat és az ausztrál-kínaiakat is 2-0-ra vertük, de a végén a tajvaniaktól 2-0-ra kikaptunk, hármas körbeverés állt elő, és mi estünk ki. Pedig a tajvaniak ellen elég lett volna egyetlen játszmát nyernünk, akkor csoportelsőként jutunk be a legjobb nyolcba, ahol egy könnyebb ellenfelet kapunk.
– Jó a memóriája.
– Még az asztalra is emlékszem… Ennyi év után már nem akarok követ vetni a szakvezetésre, de tudvalevő, hogy minden párosnak van egy jobb és egy rosszabb felállása. Jellemző, hogy a meccs elején a rosszabbat választják, hogy a végén a jobb jöjjön. De a tajvaniak ellen nekünk csak egy szett kellett volna, és állítom, hogy megvan, ha a jobb felállással kezdünk. Ehelyett a rosszabbat választottuk, nagyon megvertek bennünket, a második játszmában pedig már megremegtünk, mint a kocsonya, és 21-19-re kikaptunk. Amúgy abban is biztos vagyunk, hogy ez volt a legnehezebb csoport, a többiből simán tovább mentünk volna.
– Az első olimpiájának élménye azért feledtette ezt a kudarcot?
– Azt nem mondanám, hogy gyorsan, mert két napig sírtam. Huszonkét évesen még nagyon a szívére vesz mindent az ember. Később azonban rájön, hogy az életben két fontos dolog van, a születés és a halál, és a pingpong is csak játék.
– Ha csak egyet emelhet ki, melyik sikerét teszi az első helyre?
– Egyet képtelenség kiemelni. Akármilyen szomorú történet, a sydneyi olimpiai negyedik hely is nagyon komoly eredmény. 2000-ben a brémai Eb csapatdöntőjében a két kínaival és Nemes Olgával felálló németeket vertük, ráadásul Csillával itt is megnyertük a párost. Szóval, a 2000-es esztendő nem akármilyen év volt számomra. De ugyanúgy büszke vagyok arra is, hogy egyéniben is játszottam kétszer Eb-döntőt. Az biztos, hogy sokkal több a kellemes emlék, mint a kellemetlen.
– A Statisztikából 2000-ben szerződött ki Németországba, ahol hatszor nyert német csapatbajnokságot, s most főleg szalad a szekér, hiszen a Kroppach együttesével egymás után negyedszerre végeztek az első helyen.
– Poénból mondtam is a vezetőségnek, azóta vagyunk bajnokok, amióta 2008-ban hozzájuk szerződtem, szóval, jobban jártak volna, ha már előbb leigazolnak! Komolyra fordítva a szót, nagyon profi körülmények között lehetek, kiváló a hangulat, hálás közönségünk van, és persze egy iszonyatosan jó csapatunk.
– Azt tudom, hogy tavaly Langweidből Augsburgba költözött. Saját lakást vett?
– Nem, csak bérlem, ami Németországban sokkal jellemzőbb, mint otthon. Ha úgy adódik, hogy az ember máshol kap munkát, könnyebb a költözés. Lássuk be, nekünk, versenyzőknek eléggé cigányéletünk van.
– Lehet, hogy öt-tíz év múlva itthon lesz? Bár az aligha motiváció, hogy jó esetben bruttó százezerért edzősködhet.
– Nem lenne ellenemre, hogy valamikor hazamenjek, és szívesen dolgoznék kicsik mellett is. De csak komoly, hosszú távú munka miatt hagynám itt Németországot. S erre most nem látok lehetőséget.
origo.hu
Vajon mi fog történi a baloldali korrupciós botrányba fulladt Óbudán?
