Tetszhalottunk: a Népstadion

Elnézve a folyvást napvilágra kerülő korrupciós ügyek milliós, milliárdos tételeit, nem is tűnik olyan ijesztőnek az a háromszázmillió, amennyiért statikailag helyreállítható lenne a Puskás Ferenc Stadion, a hajdani Népstadion. Ennyiről beszélt minap az illetékes kormánybiztos is – ha odafönt rábólintanak, szeptemberben már itt játszhatnánk soros Európa-bajnoki futballselejtezőnket a svédek ellen, 42500 szurkolót fogadhatna az aréna…
Valami furcsa, kettős érzés – borzongás? – fogja el az embert, ha szóba kerül: Népstadion. Hogyne fogná, hiszen itt, ezen a gyepen, salakon láthattuk hajdan Puskást, Iharost, Zsivótzkyt, világsztárokat, olimpiai bajnokokat, labdabűvölőket… Itt ámultunk számtalan csodán, ugrottunk széttárt karokkal a magasba, itt könnyeztünk annyiszor a Himnusz hangjain. Aztán ott van a Népstadion másik arca, a Rákosi-kor inkább nyomasztó, mint impozáns betonmonstruma a maga csengőfrászos szocreáljával. Egy fura, tetszhalott rekvizitum a közelmúlt históriájából. (Azért a rend kedvéért írjuk ide: a Bölcs Vezér idejében csak az ilyen építkezés kaphatott kiemelt beruházás titulust – meg Inota, Sztálinváros, Tiszalök stb. Sukorói kaszinóváros? Ne tessék nevettetni.) Az adatokról még: a Népstadion-építés első kapavágását Tildy Zoltán köztársasági elnök végezte nem sokkal félreállítása előtt, 1948. július 12-én, az átadás időpontja: 1953. augusztus 20. – kell-e mondani, mekkora pártcsinnadratta keretében? Kezdetben – míg volt kiért, miért – sűrűn kijártunk. Aztán, ahogyan hígult a látnivaló, ritkábban. Talán egy kicsit el is felejtettük, hogy létezik; s bár időközben új nevet kapott – Puskás Ferenc Stadion –, a méltó belbeccsel még tartozunk neki.