A hitelminősítők hálójában

Miközben egyre-másra érkeznek a rosszabbnál rosszabb hírek az Egyesült Államokból, Dél-Európából, miközben a pénzügyesek és a devizahitelesek egyaránt összeszorult gyomorral figyelik a különféle banki elemzők tudományosnak tűnő jóslatait, a hitelminősítők egész országokat lesújtó ítéleteit, aközben a magyarok több mint fele – egészen pontosan ötvenhárom százaléka – „egyértelműen optimista gazdasági várakozásaiban, s mindössze egyharmada tekint borúsan a következő tizenkét hónap elé”. Végre egyre több honpolgár tekint derűsebben a jövő felé, áprilisban a Nézőpont Intézet által megkérdezetteknek csak a negyven százaléka volt ilyen optimista.
Agyturkász, tömegpszichózis-szakértő, avagy mindenhez értő politológus legyen a talpán, aki eligazodik a magyarokon. Mi akkor vagyunk talán a legoptimistábbak Európában, amikor épp viharfelhők gyülekeznek, amikor egy ütemre kongatja a vészharangját a három nagy amerikai hitelminősítő, amikor három fokozattal minősítik le a portugál államadósságot, amikor a görögöket már szinte egy hajszál sem választja el az államcsődtől. Most már az olaszokat sem csak a focijuk vagy Berlusconi szexbotrányai és dorbézolásai miatt emlegetik a sarki kocsmában, hanem a magyarokét túlszárnyaló államadósságuk miatt. Persze nekik könnyű, ők legalább nincsenek kiszolgáltatva külföldi hitelezőknek, az olasz állam legfőképpen a saját állampolgárai felé van eladósodva. Ugyanis az olasz állampapírok kamatai jelentősen megemelkedtek, így a hozamokat egyre nehezebben tudja fedezni a költségvetés, tehát az állam működése jelentősen megdrágult. Összehasonlításképpen az olasz államadósság mértéke a görögországinál ötször nagyobb. A befektetőket ez ugyanakkor nem feltétlenül tántorítja el, hiszen az olasz államadósság évek óta magas szinten mozog, nem hirtelen ugrott ekkorára, s a külföldi kitettség sem jelentős.
A görögök, ugyanúgy, mint mi, magyarok, csak kétfelé adósodtak el: a fűnek meg a fának. Csak pechükre, ők keményebb fejűek, mint mi, nekik úgy tűnik, nem lehet szíjat hasítani a hátukból. Nem hagyják. Nem úgy, mint mi. Mi már szinte hozzászoktunk, hogy a nadrágszíjunkat mások húzogatják, a mi túlélésünk titka talán az, hogy mindig hozzásoványodunk a ránk erőltetett mérethez. Már az XS-nél tartunk. De tovább fogyunk. A szó legszorosabb értelmében, sőt mindkét értelmében. A görögök zsebében nem lehet úgy kotorászni, az ő jövedelmüket nem lehet csak úgy apasztani mindenféle pénzügyi egyensúlyra hivatkozva. Ők már elhitték, hogy úgynevezett jóléti nyugatias demokráciában élhetnek, hogy az úgynevezett fejlett világhoz tartoznak, hiszen euróval fizetnek, legalábbis még egy darabig, amíg eddigi istápolóik meg nem mutatják nekik a vészkijáratot. Amikor a görög kormány illetékesei beismerik majd, hogy csak reggel, délben meg este lódítottak nekik a gazdaságuk valódi helyzetéről, félő, hogy a derék görögök nem csak kukákkal gurigáznak majd. Nem lehet kizárni annak a lehetőségét sem, hogy amolyan déli temperamentummal megmutatják a felelős politikusoknak és a világ pénzügyi mágusainak is, hogy egy eladósodott országot mégsem lehet ugyanolyan megítélés alá venni, mint egy hiteleibe belefulladt, mosdókagylót gyártó céget. Mert egy ország mégis csak más, mint egy tönkrement vállalat, ott emberek élnek a demokrácia bölcsőjében, akik ma is egy társadalmat alkotnak, népüknek történelme, kultúrája van.
A befektetőknek tanácsokat osztó hitelminősítők időről időre sommásan elintéznek egy-egy olyan bajban lévő országot, amelynek a tönkretételében is nagyon sokszor komoly szerepet játszottak a valutaárfolyamokkal űzött spekulációs pénzügyi műveletek is. Ráadásul ezen hitelminősítő cégeket legtöbbször olyan kritika éri, hogy besorolásaik „trendindító” folyamatokat generálnak. Tehát egy ország leminősítése után általában esély sincs arra, hogy a gazdasági folyamatok pozitívan alakuljanak. Mi, magyarok is a saját bőrünkön éreztük, hogy pehelynyit se nyom a latban az az áldozatos tehervállalás, amivel igyekeztünk a jóléti kiadásainkat minél jobban leszorítani a központi költségvetésünkben. Mennyi lemondást, mennyi erőfeszítést tettünk csak azért, hogy a hitelminősítő őfelségéék elhiggyék és elhitessék a befektetőkkel, a hitelezőkkel, hogy mi tényleg fizetünk, mint a katonatiszt. Hogy tényleg mindent megteszünk azért, hogy biztonsággal tudjuk teljesíteni adósságtörlesztési kötelezettségeinket, hogy ne büntessenek meg minket még magasabb kamatokkal. Hogy enyhítsenek valamit a kamatrabszolgaság béklyóin, hogy valamenynyi játékteret hagyjanak az önálló döntésre.
Az országunk gazdasági kilátásai tekintetében a kevésbé optimisták most tényleg aggódva figyelhetik a híreket. Ha akárcsak részlegesen is, bármit is jelentsen ez, a görögök csődöt mondanak, ha a portugálok, a spanyolok, az írek rövid időn belül nem jutnak túl a holtponton, a 2008-as pénzügyi válság után újabb komoly zuhanás következhet, ami vészesen meggyengítheti az eurót. Hogy a forint várható árfolyamáról már ne is beszéljünk, mert belegondolni is borzasztó, mi lesz a devizahiteleseinkkel. Már több mint nyolcszázezer magyar devizahitelben eladósodott polgár alszik álmatlanul a svájci frank erősödése miatt, ami újabb ezreket hoz kilátástalan helyzetbe.
S a svájciak frankjának erősödése, úgy fest, még ki fog tartani egy ideig, hiszen az euróövezetben egymást érik a leminősítések, s az euró helyett a befektetők „menekülő devizaként” éppen a frankot választják. Ezt a helyzetet erősíti az Egyesült Államok adósságproblémája is. Nem nyugtatják meg az unió polgárait a Brüsszel tehetetlenségéről szóló hírek sem. Európa vezetői is tanácstalanok, nem tudják, mitévők legyenek a görög csődhelyzetet illetően. A múlt héten valóságos pánikhangulat lett úrrá Európa piacain, a máskor oly magabiztos elemzők csak találgatásra voltak képesek, hogy mi lesz a hellénekkel és a többi bajba jutott uniós tagállammal. Magyarországnak – hála istennek – most nem emlegetik a nevét. Kemény árat fizettünk érte, hogy most jótékony homályba került a nevünk. A sokat szidott, a jogállami kereteket erősen feszegető, visszaható hatályú megszorítások, a bankok udvariatlannak tűnő megsarcolása, a magánnyugdíjpénztárak államosítása és az összegyűjtött megtakarításból az államadósság csökkentése, mind-mind azt a célt szolgálták, hogy most minket ne emlegessenek szégyenteljes példaként. Most számos európai ország is megtapasztalta, milyen folyamatokat képes indukálni kontinensünkön „a három nagy” hitelminősítő, a Moody’s, a Fitch Ratings és a Standard & Poor’s piaci egyeduralma. Mindhárom cég amerikai, jelentős részük volt abban, hogy saját felségterületükön nem voltak képesek vagy nem akarták felismerni a 2008-as krach előjeleit, aminek hatását nyögi egyébként Európa. A múlt héten a német kancellár, Angela Merkel és Wolfgang Schäuble pénzügyminiszter is élesen bírálta a nagy hitelminősítőket. A németek végre kimondták: „semleges intézetekre van szükség, amelyek elfogultság nélkül ítélik meg a pénzügyi piacok helyzetét és világszerte azonos mércével mérnek”.
José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke is élesen bírálta a Moody’s Portugáliát brutálisan leminősítő döntését. Barroso szerint ez a döntés szinte kizárólag arra volt jó, hogy fokozza a spekulációs tevékenységet a piacon. Európának elege van abból, hogy az amerikai hitelminősítők spekulációs célból emberek millióit teszik tönkre, országaikkal együtt.