Mi például 

Nincs mit tenni. Ahogy Feró énekelte: „Fogadj be, Euró­pa! Lehánytam magam. Nagyon szeretnék európainak látszani.”

Mint amikor elkap az örvény: hagyni kell, hogy minél gyorsabban lehúzzon az aljáig, hogy onnan elrugaszkodva esélyed legyen fölúszni. Most tehát alá kell süllyednünk az örvény legmélyebb bugyraiba, hogy egyszer talán följöhessünk. Hát nem sikerült megúsznunk; a magyarok úgy döntöttek, a saját bőrünkön kell tapasztalni minden sötét veszedelmet, infernális mocskot, gendert, migrációt és háborút, ami Nyugat-Európát épp elpusztítja, és ami talán nekünk is a végállomást jelenti.

Beszélhettünk, írhattunk mi bármiről: tényekről, eredményekről, árulásról, szaros gatyáról, kokóról, botrányokról – nem számított. Akiknek szántuk, meggyőzhetetlenek voltak. Mert – és újra ide lyukadunk ki –: tizenhat év. Halmozódik a frusztráció, a gyűlölet, a sikertelenség miatti düh. Ezt tapasztalhatták sokan, akik az utóbbi hónapokban beszélgetni próbáltak tiszásokkal. És ugyanitt lehet a válasz Török Gábor politikai elemző korábbi cinikus megjegyzésére, aki azon somolygott, hogy a legkeményebb botrányok, fideszes támadások sem karcolják Magyar Pétert. Persze az is kétségtelen, hogy 

Ott van még az unalom. Ugyanazok az öltönyös alakok a képernyőn másfél évtizede. A többségnek egyszerűen elege lett belőlük. Most jöjjön valami más. Hogy emez lehallgatta a feleségét? Na és? De legalább új. A tiszás képviselőknél pedig nemhogy hátrány, inkább előny, hogy sosem látta a képüket, és nulla politikai és államigazgatási tapasztalatuk van. Talán épp ezek a legvonzóbb tulajdonságaik.

Lánczi András írja: 

 E kiindulópontból Pataki Tamás kollégám így vezeti le a történteket: „A világ most láthatja, milyen, hogyha eme fetisizált közösség, a »fiataloké«, dönthet. Ezek a nemzedékek önmagukat ismerték fel Magyar Péter személyiségében, karakterében, nyelveze­tében. Az Orbán-kormány – különben nagyvonalú, páratlan és jó családtámogatási rendszere – azért nem aratta le az elvárt sikert, mert a fiatal nemzedékek túlnyomó többsége nem a másik felébe, hanem önmagába szerelmes, magyarán nem akar elköteleződni, nem akar házat, lakást venni, gyermeket vállalni. Orbán Viktor egy harminc évvel ezelőtti megoldást kínált a Netflix-nemzedéknek, és utóbbiak nem éltek vele. A narcisztikus nihilizmusnak ellenben van egy olyan mellékhatása, ami túlmutat a napi és a holnapi politikán, ezt pedig önfelszámolásnak nevezik.”

Ha ez egy szabadságharcos nemzet, ahogyan Orbán Viktor többször mondta, akkor szabadságharcos itt mindenki: a pék, a zongoraárus, a Wolt-futár, a handlé, a postás és a díjbeszedő (van még olyan?) is. De leginkább a mindenkori fiatalok. 

Nem lehet eleget idézni (és ígérem, még sokszor fogom) Csurka István váteszi sorait: 

Most ez következik. Be fog igazolódni mindaz, amivel úgymond „riogattuk” a magyarokat. A-tól Z-ig. És szükséges is, hogy minél nagyobb dózisban megkapják az ő Európájukat, s magukba vételezzék. Vér, veríték és könnyek kellenek, hogy utána visszaköveteljék maguknak a biztonságos, nyugis kis NER-jüket. Ha addigra marad itt még bármi.