Ez jön: vér, veríték és könnyek

Vélemény

Ez jön: vér, veríték és könnyek

KÉT MAGYARORSZÁG – Magyar Péter vezényletével hamarosan kötél nélkül bungee jumpingolunk a szakadékba.

Pilhál Tamás

Magyar Péter kormány örvény fiatal generáció választás illúzió orbán viktor 2026. 04. 16. 4:40

Fotó: NurPhoto/AFP/Marek Antoni Ivanczuk

Záporoznak a megfejtések a vasárnapi sajnálatos eseményekre. Az én megfejtésem, ha nevezhető egyáltalán annak, pusztán ennyi: tizenhat év. Irgalmatlanul hosszú idő kormányon. Ami egyeseknek észérvek, szeretet és hűség, az másoknak utálat és unalom kérdése.

Másfél millióan korábban is mindig Orbán ellen szavaztak, mert „O1G”, most pedig további másfél millióan jelezték, megunták, csömörük van a Fidesztől. Demokráciában ennyi idő után szinte elkerülhetetlen a bukás.

Váratlanul viszont csak a nemzeti oldalt érte, miután politikusai és közvélemény-kutatói győzelmi illúzióba ringatták.

A sok egyéb megoldás is lehet akár mind igaz. Például voltak ügyek. Hogyne lettek volna ennyi idő alatt? Nem úgy, nem azok és nem annyi, mint amennyit a nemzetközi lügenpresse összehazudozott, de voltak. Voltak rossz arcok. (A legrosszabb éppenséggel ott üvöltözik a köztévé riporterével e sorok írása közben, és kirúgásokat, patakvért ígér.) Volt gőg. Az idő előrehaladtával egyre nagyobb mellény. Pofátlan kérdésekre pofátlan válaszok. Sőt: a bukás oka lehet az őszülő haj meg a növekvő pocak is. Ám, hogy idáig mindezek külön-külön és együtt nem léptek át egy kritikus szintet, az abból is látszik, hogy

tizenhat évig egyre izmosodó kétharmados Fidesz-többség csücsült a parlamentben. Ami önmagában történelmi fegyvertény. Teljesítményét pedig akkor kezdik majd értékelni a most még ünneplő tiszás honfitársak, amikor Magyarország új helytartója vezényletével hamarosan kötél nélkül bungee jumpingolunk a szakadékba. Ott vár minket Európa.

Még föl sem kenték miniszterelnöknek, Magyar Péter máris bejelentette: hozzájárul az Ukrajnának nyújtandó 90 milliárd eurós uniós hitelhez, noha Zelenszkijék olajblokádja még tart. Megmondtuk, hogy erre készül? Meg. A 444 közben elkezdte az agymosást, miért fenntarthatatlan a védett benzinár – holott mikor a Tisza-vezér követelte, akkor még csujjogattak hozzá. Az Övcsatos egyik gazdasági „szakértője”, Raskó György zöldbáró máris az uniós követelések gyorsított ütemű teljesítéséről és az Orbán-kormány jóléti intézkedéseinek kivezetéséről értekezett az őt „Gyurizó” RTL-es riporternek. Gyurikám így, Gyurikám úgy. Raskó Gyuri végül szomorú szemmel közölte, az élelmiszeráraknál néhány százalékkal gyorsulhat az infláció, de hát: „Nem lehet elég korán elkezdeni a felkészítést erre.” Nem hát.

Mi például

már tizenhat éve megkezdtük a magyarok fölkészítését a Raskó-félékre; hogy mire számítsanak, ha a globalisták helyi pártjai újra hatalomra vergődnek. Egy ideig könnyű dolgunk volt, mert a 2010 előtti emlékek élénken éltek Bokros Lajosról, szemkilövetésről, IMF-ről, csődről. A figyelmeztetés idáig használt. A többségnél most betelt a pohár. Saját kárán akarja át- vagy újraélni mindazt, amitől óvni próbáltuk.

Nincs mit tenni. Ahogy Feró énekelte: „Fogadj be, Európa! Lehánytam magam. Nagyon szeretnék európainak látszani.”

Mint amikor elkap az örvény: hagyni kell, hogy minél gyorsabban lehúzzon az aljáig, hogy onnan elrugaszkodva esélyed legyen fölúszni. Most tehát alá kell süllyednünk az örvény legmélyebb bugyraiba, hogy egyszer talán följöhessünk. Hát nem sikerült megúsznunk; a magyarok úgy döntöttek, a saját bőrünkön kell tapasztalni minden sötét veszedelmet, infernális mocskot, gendert, migrációt és háborút, ami Nyugat-Európát épp elpusztítja, és ami talán nekünk is a végállomást jelenti.

Beszélhettünk, írhattunk mi bármiről: tényekről, eredményekről, árulásról, szaros gatyáról, kokóról, botrányokról – nem számított. Akiknek szántuk, meggyőzhetetlenek voltak. Mert – és újra ide lyukadunk ki –: tizenhat év. Halmozódik a frusztráció, a gyűlölet, a sikertelenség miatti düh. Ezt tapasztalhatták sokan, akik az utóbbi hónapokban beszélgetni próbáltak tiszásokkal. És ugyanitt lehet a válasz Török Gábor politikai elemző korábbi cinikus megjegyzésére, aki azon somolygott, hogy a legkeményebb botrányok, fideszes támadások sem karcolják Magyar Pétert. Persze az is kétségtelen, hogy

a külföldi cselédmédia Panyi-féle ügynökök segédletével széthazudott, letagadott, átkeretezett mindent, aminek a töredékébe egy szoci vagy fideszes politikus korábban belebukott volna. Tizenhat év Fidesz-kormányzás után a magyarok többségét egyszerűen nem érdekli az igazság zebrákról, Zsolti bácsiról, Aszad-különgépről. Ha Magyar Péter elfogyasztotta volna a szomszédját, az sem.

Ott van még az unalom. Ugyanazok az öltönyös alakok a képernyőn másfél évtizede. A többségnek egyszerűen elege lett belőlük. Most jöjjön valami más. Hogy emez lehallgatta a feleségét? Na és? De legalább új. A tiszás képviselőknél pedig nemhogy hátrány, inkább előny, hogy sosem látta a képüket, és nulla politikai és államigazgatási tapasztalatuk van. Talán épp ezek a legvonzóbb tulajdonságaik.

Lánczi András írja:

A modern ember a nihilizmus és a narcisztikusság között egyensúlyoz. A nihilizmus nem ismeret kérdése, hanem morális kérdés. A narcisztikusság sem önismeret kérdése, hanem szintén morális kérdés, mégpedig az önimádó ember megjelenéséé.

E kiindulópontból Pataki Tamás kollégám így vezeti le a történteket: „A világ most láthatja, milyen, hogyha eme fetisizált közösség, a »fiataloké«, dönthet. Ezek a nemzedékek önmagukat ismerték fel Magyar Péter személyiségében, karakterében, nyelvezetében. Az Orbán-kormány – különben nagyvonalú, páratlan és jó családtámogatási rendszere – azért nem aratta le az elvárt sikert, mert a fiatal nemzedékek túlnyomó többsége nem a másik felébe, hanem önmagába szerelmes, magyarán nem akar elköteleződni, nem akar házat, lakást venni, gyermeket vállalni. Orbán Viktor egy harminc évvel ezelőtti megoldást kínált a Netflix-nemzedéknek, és utóbbiak nem éltek vele. A narcisztikus nihilizmusnak ellenben van egy olyan mellékhatása, ami túlmutat a napi és a holnapi politikán, ezt pedig önfelszámolásnak nevezik.”

Ha ez egy szabadságharcos nemzet, ahogyan Orbán Viktor többször mondta, akkor szabadságharcos itt mindenki: a pék, a zongoraárus, a Wolt-futár, a handlé, a postás és a díjbeszedő (van még olyan?) is. De leginkább a mindenkori fiatalok.

Tizenhat év alatt választókorú lett nagyjából másfél millió honfitársunk. Már csak az a kérdés, ki ellen szabadságharcoljanak. Ha az elnyomás látványosan, tankok és szuronyok formájában érkezik, könnyű a dolguk. Ám ha a szabadság, a nyugatosság, „európai értékek” álcájában érkezik, akkor nehéz fölismerni.

Nem lehet eleget idézni (és ígérem, még sokszor fogom) Csurka István váteszi sorait:

Az EU-csatlakozás egy újabb, az előzőnél is rosszabb, végzetes rendszerváltás, amelyben most már minden nemzeti törekvést, megújulást, rendteremtést a brüsszeli szabályokkal fojtanak el. Ez az új uralom rosszabb és aljasabb lesz, mint a szovjet uralom, mert ez a »demokrácia« köntösében jelenik meg. A magyarságot az elnyelés veszélye fenyegeti! A nyakunkon élősködő, balliberális elitünk, a sorsunk iránt közömbös, a privatizációból meggazdagodott, idegen zsoldban álló réteg élve akarja eltemettetni a magyarságot egy uniós sírhant alá!

Most ez következik. Be fog igazolódni mindaz, amivel úgymond „riogattuk” a magyarokat. A-tól Z-ig. És szükséges is, hogy minél nagyobb dózisban megkapják az ő Európájukat, s magukba vételezzék. Vér, veríték és könnyek kellenek, hogy utána visszaköveteljék maguknak a biztonságos, nyugis kis NER-jüket. Ha addigra marad itt még bármi.