A szabad sajtó haszna

Megkérdőjelezhetetlennek tartják a szabad sajtó értékét a nyugati világban. Csakhogy az emberi fejlődés megáll, ha nem kételkedünk. Összevonva tehát e két megállapítást: mi lenne üdvösebb, mint ösztönözni egy olyan vizsgálatra, amely udvariatlanul lép át a szabad sajtónak a társadalomban betöltött szerepéről formált, alapigazságnak tekintett, beidegződött véleményen? Vajon tényleg igaz-e az, hogy a sajtó szabadsága elengedhetetlen a jó irányúnak tartott társadalmi fejlődéshez? Miután rohanó időket élünk, hadd álljon már most itt e cikk végkövetkeztetése: a sajtó szabadsága annak társadalmi hasznán mérve bizonyíthatóan – azaz a való világ tapasztalatához mérve – se nem pozitív, sem nem negatív erő, hanem közömbös.
Ami felzaklatásra alkalmas állítás, és – tudtommal – ennek mind nálunk, mind külföldön csak az ellenkezőjét állapították meg. Sőt, magát a kérdést így fel sem igen tették. Ami nem jelentheti azt, hogy valamilyen ismeretelméleti tilalomfa akadályozna bennünket egy más következtetésre jutásban. Ne feledjük, nem ez lenne az első ilyen fura eset. Gyakorlatilag minden közgazdász, a Nobel-díjasokat és más területek legjobb gondolkodóit is beleértve a kilencvenes évek elején egytől egyig azt vallotta, hogy a demokrácia és a gazdasági fejlődés ikertestvérek: még nem demokratikus társadalmakban is az egyik szükségszerűen teremtődik meg, ha a második elér egy bizonyos szintet. A Pesti Hírlap 1993-ban a ma már szerencsére hivatalos kormánypolitikává vált „keleti nyitás” elméleti nyitányának is tekinthető, a balliberális oldalon agyontámadott Szingapúr-vitájában viszont ennek az ellenkezőjét állította. Vagyis azt, hogy a demokrácia és a gazdasági fejlődés között nincs kényszerű kapcsolat: az egyik meglehet a másik nélkül, a fejlődés fokától függetlenül. Mint az elmúlt húsz év tapasztalata bőségesen igazolta: a kis magyar napilapnak lett igaza, és ma ebben már komolyan vehető véleményformálók közül sehol senki nem kételkedik.
Ki tudja, talán néhány év múlva az itt kifejtett állítás a szabad sajtónak a demokratikus társadalmakban betöltött semleges szerepéről is közkeletű nézetté válik. Mielőtt az „empirikus” részhez érnénk, néhány szó a sajtószabadságról és annak méréséről, pontosabban a kiértékelésnél használt ismérvekről. Valamint egy figyelmeztetés. Ez a cikk elemzésre kíván sarkallni, nem pedig a média szabadságának korlátozását sürgeti, hiszen az utóbbi a mazochizmus minősített esete lenne éppen egy újságírótól.
Mindnyájan emlékszünk a kontinensünk széles nyilvánosságát sokkoló képekre, amikor fél éve az Európai Parlamentben liberális és zöldképviselők magyar újságok címével ellátott, üres papírlapokkal tiltakoztak a jelzett lapok állítólagos elhallgattatása ellen. Ez volt az uralkodó nézet a nyugat-európai sajtóban is. Hogy ezzel szemben a valóság mi, ahhoz elég lett volna kinyitni az aznapi Népszavát vagy Népszabadságot. Vagy mai és holnapi számukat. Magyarországot egymás után érik bírálatok a médiatörvénye miatt és azért, mert állítólag itt már nincs is médiaszabadság. Július 6-án a bécsi „hivatalos”, a Wiener Zeitung a magyar sajtó tragikus állapotáról megjelent cikke így kezdődik: „Aki ma hitelt érdemlően akar tájékozódni Magyarországon a politikai helyzetről, már nem vesz kezébe magyar nyelvű médiumot, amely a szomszéd országban jelent meg.” És ha egy tárgyilagos szemlélő e mondat után ugyanezt mondaná az osztrákra?
Vajon miként lehet azt a magyar sajtót összességében véve már nem szabadnak tekinteni, a fehérorosz médiához hasonlítani és a magyar valóságról a cenzúrától és a retorziótól való félelmében szándékosan félretájékoztatónak tekinteni akkor, amikor nincs még egy olyan európai ország, amelyben a miénkhez hasonló durvasággal és minden alapot nélkülözve is lehet támadni a kormányt és annak tagjait úgy, hogy az „elkövetőnek” bármilyen valós retorziótól kellene tartania? Ahol a közszolgálatból a „politikai” tisztogatás után keményvonalas szocialista kötődésű újságírók maradtak a képernyőn, sőt egy olyan ember maradhatott ott, aki a szocialisták idején a tévében a jobboldalinak tekintett alkalmazottak szőnyegbombázását követelte, és kap olyan fizetést, ki tudja, milyen munkáért, amelynek egytizedét egy tanítónő megirigyelhetné? De egyáltalában, mennyire szabad a nyugati demokráciák sajtója, amelyről legjobb amerikai szakértői azt állítják, hogy az minél jobban úszik pénzben, mint ez történik az elmúlt évtizedek páratlan médiakoncentrációja során, annál szegényebb lesz a demokrácia? Hagyjuk Rupert Murdochot és a demokráciára rendkívül káros sajtóbirodalmát, mert az alapvető kérdés feltétele fontosabb: ha a szabad média inkubátorának, tükrének, alapfeltételének és ki tudja még, minek tekintett demokrácia olyan kormányzati forma, amelyben a szuverén hatalom a népé, és ezt a hatalmat az általa választott tisztségviselők gyakorolják, miként állíthatja bárki, hogy a „negyedik hatalmi ág” demokratikus?
És miért lenne feltétlenül igazuk a nyugati demokráciák véleményformálóinak a média szabadságának meghatározásában? „A média az egység fontos létrehozója annyiban, hogy kiküszöböli a konfliktusokat, szemben a különböző fajú emberek értékeivel és magatartásformáival” – definiálta Muhammad Firvan Norliza, a malajziai Nemzetközi Iszlám Egyetem diáktanácsa elnöke nemrég a sajtószabadságot egy olyan, bámulatos léptekkel fejlődő országban, ahol a nyugati értelemben véve nem szabad média a Norliza által meghatározott feladatát hatékonyan betöltötte. Szemben a mi médiánkkal, amely húsz éve ennek pontosan az ellenkezőjét teszi – szándékosan uszítva a kisebbséget a többségre, az utóbbit napi rendszerességgel rasszistának bélyegezve –, sikeresen széttépve a nemzeti harmónia fenntartásához szükséges társadalmi kötőszövetet. Egy gondolati ugrással feltehető az a kérdés is, vajon a malajziaihoz hasonlóan agyonregulázott, de ugyancsak az etnikai harmónia fenntartásán dolgozó szingapúri sajtó, ha szabad lenne, mennyivel tenné átlátszóbbá a városállam korrupciótól szinte amúgy is teljesen mentes társadalmát? Megfordítva: a szabad japán média munkája nyomán csökkent a jakuza bűnszindikátus befolyása a politikára?
Továbbá: mennyire szabad az amerikai média, amelynek fő áramlata minden kritikai érzékét sutba vetve támogatta Irak lerohanását hazug indokokkal? Mennyire szabad és nem irányított az a nyugat-európai média, amelynek kötelező narratívája az, hogy Magyarországot nácigyanúsnak, annak miniszterelnökét autokratának fesse le, egyszerűen – ritka kivételektől eltekintve – nem közölve vagy tűrve semmiféle ellenvéleményt, azaz a tények beszüremkedését?
A kegyetlen helykorlát miatt pedig térjünk rá azonnal a tapasztalati tényekre. A The Economist című hetilap július 16-i számának utolsó oldalán felsorolt országok közül pillantsunk azokra, amelyek gazdaságának idei bővülése – mint a legfontosabb tényező – a most önkényesen választott, 4,5 százalékos növekedési küszöbön felül várható. Felülről lefelé haladva ezek a következők: Kína, Törökország, Hongkong, India, Indonézia, Malajzia, Szingapúr, Argentína, Chile, Kolumbia, Izrael és Szaúd-Arábia. A New York-i Freedom House értékelése szerint Kína, Malajzia, Szingapúr és Szaúd-Arábia sajtója „nem szabad”. Hongkong, India, Indonézia, Argentína, Kolumbia sajtója „részben szabad”, míg a chilei és az izraeli sajtó „szabad”.
– Na és? – kérdezné Horn Gyula.