Jóérzésű ember világszerte bikaszimpátiát érez ezekben a júliusi napokban, amikor Baszkföld történelmi fővárosában utcára eresztik a kiéheztetett állatokat. Hat felbőszített bika (és néhány szelíd vezérökör) száguld végig ilyenkor a nyolcszázvalahány méteres, szűk, csúszós, kanyargós és macskaköves pamplonai utcán; előtte, körötte ordibáló, leittasodott emberökrök rohannak, lökdösődnek, némelyik orra esik, elsodorja a csorda. A San Fermin vallási ünnepbe csomagolt hagyományos ámokfutás a városközponttól az arénáig tart, ahol aztán a megalázott, boldogtalan bikákat leölik a pukedliző matadorok. Esélyük sincs az állatoknak.
Nem ezért szeretjük a függetlenségért küzdő baszk népet.
Valamiféle hősiességről, bátorságról beszélnek ilyenkor a helybeliek – én inkább a bitóra vezetettekre nyelvet öltő csőcseléket látom bennük. A nemzetközivé duzzadt tömeget a vér látványának reménye gyűjti egybe (az erőszakra mindig nagy a kereslet), még fizetnek is, csak láthassák a pogromot, azt is megkockáztatják, felökleli őket a bika, nem baj.
Paparazzók, operatőrök is koppannak a kövön, nehéz kenyér a bulvár… Az állatvédők persze minden évben ott vannak, tiltakoznak, ám hiába, rajtuk is átgázol a latin őrület. Pereg az időgép visszafelé, lám, mennyire képes megakadni az ember a törzsfejlődésben…
Hogy aztán van-e az egésznek valami értelmet adó, magasabb, elvontabb tartalma, másutt hasznosítható, kikristályosodott értelme, arról eddig nem készült tanulmány. Tartok tőle, a bikafuttatás nem egyéb, mint szelep; felgyülemlett indulataink levezetése. Ha vallási oldalról közelítek, talán áldozati állatoknak mondanám a pamplonai bikákat, egy rituálé áldozatainak. A Biblia még bárányokról, kecskékről ír…
origo.hu
Bohár Dániel Magyar Péternek: Ne félj, nem fog fájni!
