Az önpusztító életmód egyidős az emberiséggel; az idők során csak annyi változott, hogy gazdagodott a választék, az önjelölt páciens egyre szélesebb lehetőségek közül dönthet a halál módozataiban. Ez akár a magánügye is lehetne (állampolgári joga?), de mégsem az… Az államnak a nekikeseredett emberről is gondoskodnia kell – ki kell vennie a polgár kezéből butykost, cigarettát, fecskendőt, beszélni kell a fejével, felvilágosítani, jó útra téríteni. Beleönteni a lelket, meggyőzni róla, hogy érdemes még itt maradnia az árnyékvilágban. És ez nem kis feladat. Kilép a rákbeteg az onkológia sugárkezelőjének ajtaján, s már gyújt is rá azonmód… Odabent az orvos és a technika küzdött érte, a küszöbön túl már ő harcol – önmaga ellen. Ki érti ezt?
Az egészségbiztosítási pénztár most azt tervezi, csökkenti a gyógyszerár-támogatás mértékét azoknál az asztmás és tüdőbetegeknél, akik dohányoznak. Bölcs gondolat, kár, hogy nem előbb született. Mi a csodának támogatni azt, aki a saját végét akarja? Már miért kapna kedvezményt, aki fütyül az orvosára, aki két végén égeti a gyertyát, maga siet a saját vesztébe? Orvosfizetésre, mentőautóra, inkubátorra nincs elég pénz, de a halálba igyekvő támogatására legyen? Közpénzből patronáljuk az öngyilkosokat? Támogatni azt kell, aki maga is talpon akar maradni. Drága távozni igyekvők! A készülő rendelet értetek haragszik, nem ellenetek; az elnyomott csikknek csak a füstje nagy…
origo.hu
Nézőpont Intézet: Áradt a Duna, apadt a Tisza
