Félúton

Felfordult a világ a múlt hét végén: a hőfok 40 Celsius felé járt, az emberek ájuldoztak és a vízpartokon tolongtak. Egymás hegyén-hátán mindenki, a fűben csikktömeg, a vízben ragtapaszok, műanyag poharak és cigarettásdobozok. (Látott-e már valaki horgászt hamutartóval?) Ilyenkor arra kell gondolni, menynyi munkát adunk a természetnek, hisz mindazt a mocskot, amit rálőcsölünk, el kell nyelnie. Az erdőbe kihordott mosdókat, WC-kagylókat, sitthalmokat és autógumikat betakargatja lonccal, és reggelre mindig eltűnnek a vízből is a ragtapaszok és a műanyag poharak. Talán gyűjtő kedvű halak rendeznek belőle kiállítást.
A hét vége botrányát azonban nem a sekély színvonalú magyar fürdőkultúra, hanem a MÁV adta, amely gyakorlatilag a csúcson mondott csődöt. Épp akkor, amikor végre komoly bevételre számíthatott, és cáfolhatott volna minden alaptalan rágalmat. A vonatok azonban órákat késtek, tájékoztatás nulla, az utasok a nem működő légkondicionálás és a le nem húzható ablakok miatt ájuldoztak – és szidták a rendszert. Nem először és nem is igazságtalanul. A MÁV a magyar közszolgáltatás folyamatos szégyene, drága, piszkos, lassú, továbbá kiszámíthatatlan. Ha meleg van, azért, ha hideg, azért, ha meg egyik sincs, akkor csak azért is. Az emberek meg azt kérdezik, hová lett a lé.
Sajtóhírek szerint július 31-ig kormánydöntés születik a MÁV háromszázmilliárd forintnyi adósságának konszolidációjáról, amelynek csak az éves adóterhe 15 milliárd forint. Az új kormánnyal érkező új elnök-vezérigazgató is hatékonyságnövelésről, működésiköltség-csökkentésről, szervezeti átalakításról beszél. Mit mondhatna mást?
Az viszont már rosszul hangzik, hogy az adósság nagy része fejlesztésekhez felvett hitelekből jött össze. Hol a fejlesztés? A vidéki állomásokon leszerelt telefonok, a bezárt jegyárusító helyek és néma hangosbemondók, a tízzel battyogó vonatok – van olyan járat, amelyik kilenc óra alatt ér el Keszthelytől Budapestig – és főleg a mindent beborító piszok? Vagy a megszüntetett szárnyvonalak, amelyeken aligha születhetett az elmúlt években reális utasstatisztika? A polgár felszállt, jegyvásárlás helyett csippentett a szemével a kalauznak, és becsúsztatta az ötvenest, százast a markába. A többi utas meg vagy vasutas volt, vagy a rokona, vagy nyugdíjas. Miért épp itt ne lenne érvényben a magyar túlélőtörvény?
Tudjuk, a vasút bonyolult konstrukció, nem lehet kerülni, ha egy járat késik, borul a rendszer, és csak órák múlva áll vissza. Ezért azután kívülről nem is lehet belebeszélni. Mert ha az autós polgár szóvá teszi, hogy már rég elment a vonat, és további öt percig mégis tilos áthajtani a sínen, akkor felemeli a vasúti szakember a mutatóujját, és azt mondja: a biztonsági előírások így követelik. Ha pedig felvetődik, hogy nem kellene talán egymilliárdért felesleges és előre jól láthatóan folyamatos talajvízproblémával terhelt aluljárót építeni a sínek alá, jól megvan vasút és közút egy szintben, akkor megint összevonják a szemöldöküket a vasútmérnökök, és azt felelik: ehhez nem tetszik érteni. A polgár meg elképzeli, hogy abból az aluljáróra kidobott egymilliárdból akár minden állomást virágba lehetne borítani, vagy a vonatokat ki lehetne takarítani, mondjuk legalább a vagonok ablakait lemosni, mert így is elég szomorú képet fest ez az ország, de ha még koszos vonatablakon kényszerülünk nézegetni, akkor tényleg keserűek leszünk.
Továbbá: végre lehetne ebben az országban is vidám, tiszta és pontos vonatközlekedés, és akkor az ember hagyná az autót, és nem kellene azért drukkolnia, mikor induljon el a Balatonról, hogy kikerülje a dugót, és nem sóhajtana megkönnyebbülten, amikor este a tévéből tudja meg, hogy megúszta. Mert az égő turistabuszt látta ugyan az érdi emelkedőn, de épp elslisszant mellette, amikor a tűzoltók még nem érkeztek meg, és nem zárták le az autópályát. Hanem ülne a polgár a kényelmes vonaton, olvasgatna, és fütyülne az égő turistabuszokra.