Gazdasági nyitás Keletre

Ha az 1,3 milliárdos Kínában a jogsértések elleni tiltakozásként korlátozni kellene a magyar–kínai kétoldalú kapcsolatokat, miért nem áll ugyanez az elv a magyar– szlovák viszonyra? Csak nem érint jobban bennünketegy kantoni disszidens,mint Szlovákia teljesmagyarságának sorsa?

Akik naponta hangoztatják a demokrácia és a sajtószabadság üdvözítő értékeit, azt állítva, hogy életüket is adnák azok érvényesüléséért, nyilván nem sértődnek meg és nem akarják zárójelbe tenni ugyanezt, amikor nekik nem tetsző véleményt olvasnak. Mint most, amikor az események elébe rohanva, próbálom összehasonlítani azt az eredményt, amelyet Ven Csia-pao kínai miniszterelnök magyarországi tárgyalásai hoztak azzal, ami Hillary Clinton amerikai külügyminiszter e heti budapesti látogatásától várható. A Pekingből érkezett miniszterelnök egyébként olyan országot képvisel, amely hitelnyújtás esetén sem szól bele más államok belügyeibe, nem kíván nekik belpolitikai feltételeket szabni.
„A mai napot rendkívül fontos mérföldkőnek és sikernek tekintem Magyarország megújulásában… Magyarország egy új és nagy jelentőségű szövetséget kötött Kínával; a két ország tizenkét megállapodást kötött egymással…”, mondta a magyar miniszterelnök, hozzátéve: „ahhoz, hogy a Magyarországon most zajló átalakulás sikeres legyen, végre lehessen hajtani a teljes gazdasági fordulatot, az országnak új típusú szövetségekre és szövetségesekre is szüksége van. Ma úgy zártuk le a tárgyalásokat, hogy Kína és Magyarország ilyen új szövetségesei lehetnek egymásnak… Történelmi segítséget kaptunk Kínától.” A miniszterelnök, mint kifejezte, megemeli kalapját Kína „fantasztikus teljesítménye előtt, amellyel emberek százmillióit sikerült a jobb élet irányába vezetni és reményt adni számukra a jövőt illetően”. Ezt eredményezte a Ven–Orbán-találkozó.
Hillary Clinton a héten a budapesti Tom Lantos Intézet hivatalos megnyitója alkalmából érkezik hazánkba. Találkozik majd a kormányfővel, valamint Martonyi János külügyminiszterrel. A látogatásról megjósolhatóan olyan zárónyilatkozat jelenik majd meg, amely hangsúlyozza „a demokrácia, a tolerancia és az emberi jogok” fontosságát, valamint a felek egyetértését abban, hogy „töretlenül harcolni kell a kirekesztés, a diszkrimináció, valamint a szélsőségek ellen” mind a térségben, mind az egész világon. Ez lesz az új kormány és az amerikai adminisztráció eddigi legmagasabb szintű találkozójának eredménye.
Amikor e helyütt június 20-án Ven Csia-pao látogatása előtt Nyissunk Keletre, és maradjunk úgy, de nagyon! alcímmel véleménycikkem megjelent, voltak, akik magánlevélben bíráltak, állítván, hogy két ország kapcsolatainak alakításánál, legyen az szó kereskedelmi vagy kulturális szálakról, nem lehet figyelmen kívül hagyni az ember jogi kérdéseket, amelyek Kínában ugyancsak sok kívánnivalót hagynak maguk után. Mivel a magánlevélben megfogalmazott bírálatok nyilván többek véleményét tükrözik, lássuk az ellenérveket. Az emberi jogok a világ számos országában sérülnek, méghozzá súlyosan. Demokráciákban is. Sőt, olyan példás demokráciákban, mint az Egyesült Államokban, ahol több szövetségi államban még halálbüntetés van érvényben, ami ellen emberi jogi szervezetek folyamatosan tiltakoznak. Az amerikaiak üzemeltetik Kuba szigetén a Guantánamo-öbölben lévő fogolytábort. Erről Lawrence Collins, a brit legfelső bíróság egyik köztiszteletben álló tagja azt mondta, hogy „a kínzásról alkotott amerikai elképzelés nincs összhangban azzal, amit arról a legtöbb civilizált nemzet gondol”. Az ENSZ a fogolytábor bezárását sürgeti.
Az Egyesült Államok jelenleg is olyan háborút folytat Irakban, amelyet ENSZ-felhatalmazás nélkül, hamis indokok alapján indított. Ennek több százezer halálos áldozata van és többmilliónyian váltak földönfutóvá. És ha Magyarországon a betiltott gárdisták félelmet keltenek, emlékeztetni kell arra, hogy Afganisztánban amerikai gépekről esküvői mulatságra összegyűlteket likvidálnak, s Amerikában a keményvonalas, rasszista milicisták nyakukba nem kendőt, hanem olykor géppisztolyt kötnek. De az emberi jogok megsértéséért nem kell átkelnünk az óceánon. Elég, ha a Dunán átsétálunk Révkomáromba. Onnantól kezdve egy olyan ország terül el, amely az ott élő hatszázezres magyar őshonos lakosság egészét alapvető jogától fosztja meg: attól, hogy ott és olyan körülmények között használhassa nyelvét, ahogyan akarja. Hány vezető magyar politikus ítélte el ezt az alapvető jogsértést? A válasz: nagyon sok. S vajon e politikusok közül hányan javasolták a jogsértésre válaszként a magyar–szlovák kereskedelem befagyasztását vagy korlátozását? A válasz: egy sem. Ha az 1,3 milliárdos Kínában a jogsértések elleni tiltakozásként korlátozni kellene a magyar–kínai kétoldalú kapcsolatokat, miért nem áll ugyanez az elv a magyar–szlovák viszonyra? Csak nem érint jobban bennünket egy kantoni disszidens, mint Szlovákia teljes magyarságának sorsa?
A kérdéseket folytathatnánk. Vajon Kínát az ottani emberi jogsértések miatt a kereskedelmi kapcsolatok szankcionálására felszólító politikusok közül hányan javasolták, hogy Szaúd-Arábiával ugyanezt tegyük, mert ott a nők nem ülhetnek volán mögé, vallási rendőrség rugdalja az illetlenkedőket, a homoszexuálisokat kivégzik, a hűtlen feleségeket megkövezik és a sajtószabadság az alkohollal együtt fellelhetetlen? Vajon melyik politikus kapcsolta össze az Indiával folytatott kereskedelmi kapcsolatokat azzal, hogy ott Gudzsarat tartományban néhány éve tartományi, sőt központi kormányzati segítséggel öltek meg szörnyű kegyetlenséggel kétezer muzulmánt, s ölnek meg ma is naponta embereket az India által megszállt Kasmírban? Vajon hány politikus akarja az emberiesség elleni és háborús bűnöket elkövető Izraelt iráni típusú szankciókkal sújtani, mert az az ENSZ határozataival szemben évtizedek óta megszállva tart palesztin területeket, és az ott élőket szabadtéri börtönben tartja? A Keletre nyitó, Kínával stratégiai szövetséget kötő Fideszt sokan emlékeztették, hogy ellenzékiként nemrég még a tibetiek autonómiájáért lengetett zászlót, és elítélte a kommunista hatalom emberjogi sértéseit. Ez teljes mértékben így van. Annyit ugyanakkor le kell szögezni – és ezt talán megtehetik azok, akik az egy irányba mutató zászlólengetést nem most, hanem a megtörténtekor kifogásolták, és két évtizede következetesen a Kelet felé nyitást szorgalmazták –, hogy az emberi jogokért kiállni tisztességes dolog. Baj akkor van, ha ez az aggodalom szelektív. Tibet autonómiájáért az emberi jogok nevében lehet aggódnia annak, aki ugyanúgy lengeti a kasmíri vagy a palesztin függetlenség zászlaját, netán a baszkét. Aki pekingi börtönökbe zártakért aggódik akkor, amikor Üzbegisztánban az ellenzékieket üstben főzik meg, kubai politikai foglyokat akar örökbe fogadni akkor, amikor a Nyugat-barát Mubarak és a jordániai uralkodó kínzókamráiban villanyáramat vezetnek az ottani renitensek nemi szervébe, azonnal felmerül annak gyanúja, hogy a korábbi budapesti és más fővárosokban mutatott aggodalom nem volt más, mint az Egyesült Államok emberjogi álarca mögé rejtett világhatalmi küzdelem elvtelen támogatása.
A másik „baj” ezzel az, hogy a politikusok nem egyszerű polgárok vagy emberjogi aktivisták. Felelősséget elsősorban a nemzeti érdekek érvényesítésért viselnek, így a gazdaság jó állapotáért. A Fidesz a keleti nyitással és a Kínával kötött stratégiai szövetséggel kopernikuszi fordulatot hajtott végre. A legjobb irányba. Képzeljük el, mi lenne a közösségi vagyonától húsz év alatt megfosztott Magyarország nemzeti érdekeivel, ha az irányváltás fordított lett volna.