Hétfő

Csak az egyik lábán volt cipő, s deréktól lefelé le volt takarva. A lányból így mindössze egyetlen meztelen fehér talp látszott.
Jobb is volt így. Néhány órával korábban Budapesten, a XIII. kerületi Kádár utca tízemeletes lakóházának földszintjén szerb élettársa hat lövéssel oltotta ki az életét. „Igen, néha szoktak veszekedni. Olykor rengtek tőlük a falak, de hogy végez vele? Ki gondolta volna?!” – morajlott a folyosó, ahogy az arctalan szomszédok összesúgtak. Szerelemféltésből elkövetett gyilkosságról beszéltek.
Mi itt, a lapnál már régóta nem használjuk ezt a kifejezést az ilyen hírek esetében, mert bemocskolja a szerelem fogalmát. Aki szeret valakit, előbb végez magával. Pont. Ha ezer évig győzködnek róla, akkor sem hiszem el, hogy azt a 26 éves talpat szerette az ujj, amely azon a vasárnapon este elsütötte a fegyvert.
S tette ezt röviddel lapzárta előtt.
– Köszönöm! Nagyszerű! – tettem le a telefont, és azonnal tudtam: hibáztam. A mentőszolgálat munkatársa éppen azt erősítette meg, hogy valóban meglőttek a Nyugati tér közelében egy fiatal nőt, s a helyszínre kiérkező munkatársak már nem tehettek semmit. Épp időben jött az információ ahhoz, hogy még betegyük a másnapi lapba. Erre vonatkozott a megjegyzésem, de a kapkodásban összecsúsztak a jelentések. Ránéztem a monitoron az órára, majd ismét a távirati iroda által közölt képre, és gépelni kezdtem.
A talp éppolyan színű volt, mint az a kéz, amely délelőtt egy budaörsi parkolóban lógott ki egy autóból. A kéz szintén egy fiatal lányé volt: barátnőjével úgy döntött valamiért, nem kíváncsi a holnapra. A tűzoltók a hátsó ülésen találtak egy vödröt, amelyben mészt és sósavat kevertek össze az öngyilkosok. Mielőtt a méreg szétterjedt volna a kocsiban, táblát tettek ki az ablakba. „Halálos gáz van a kocsiban! Ne nyisd ki, mert meghalsz.”
Néhány karambol, lopások, betörések. Vona Gábor arra szólította fel a gárdistákat, hogy egyesüljenek, s Mórahalmon megdőlt a leghosszabb rétes rekordja. A 23,2 méteres almás tésztájához 12 kilogramm lisztet használtak fel. Ez volt akkor a hét vége termése. A lap elindult a nyomdába, de ott maradt ez a „nagyszerű”, és nem hagyott nyugodni. Visszahívtam a mentőszolgálat munkatársát. Ismét bemutatkoztam.
– Szeretném, ha tudná, a „nagyszerűt” nem úgy értettem. Arra mondtam, hogy időben vagyunk a lapzártához. Nem a halálhírre gondoltam, mert az természetesen borzasztó. Rettenetes.
– Tudom – válaszolta kissé meglepődve a munkatárs. – Fel sem merült, hogy máshogy értette. További jó munkát!
Kimerítettük a témát. Korábban soha nem nyúltam este a telefonért, pedig biztos előfordult, hogy a határidők szorításában sorokban és percekben mértem az időtlen tragédiákat.
Lekapcsoltam a számítógépet, és elindultam ki az éjszakába. Ki a városba, régi és új szellemek közé, akik ott rekedtek az utcákon, ahogy az az akaratlan szó is ott ragadt a csendben.
Másnap ismét hétfő.