Összefonódás

Még nem alakulhatott ki igazán a kodifikáció ideológiai, etikai, esztétikai kánonja, ha ilyen könnyű benne remekművet alkotni. Egyébként az újonnan megszavazott egyházi törvény rossz. Ám hogy ne vádolhassanak azzal, hogy fellengzős, hányaveti kritikát gányolok össze, pontosítom a véleményem summáját: nem igazán jó. Elismerem, rendet vág a 362, magát egyháznak tituláló társulat káoszában, s ez bizony jelentős cselekedet, le a kalappal előtte. Mert az eddigi szabályozás szerint James Jones tiszteletes, ha életben marad, hazánkban gond nélkül újjáalakíthatta volna a Népek Temploma szektát, s mielőtt mindenkit lemészárolna, még felvenné az állami szubvenciót. Csak a szerencsének köszönhetjük, hogy effajta öngyilkos szekta még nem gyökeresedett meg hazánkban, de a tagokat rabszolgaságba kényszerítő, agymosó, destruktív bandák már számosan. S a régi, ál-, beteges, ultraliberális törvény értelmében a hatóság csak „szőrmentén” léphetett fel velük szemben, nehogy sérüljön a kommunisták idején megtiport vallásszabadság.
Ennek a nemkívánatos jelenségnek véget vethet az új törvény, még egyszer köszönet és hála érte. Ám egy önmagát komolyan vevő jogállamban a törvénynek nemcsak az a célja és funkciója, hogy korlátozzon, megtiltson, büntessen, visszatartson, elriasszon, hanem hogy biztosítsa az igazságosság lehetőségének a feltételeit, szabadságot, egyensúlyt, átláthatóságot, rendet, s ami még ezeknél is fontosabb, a társadalom számára elfogadható értékrendet tükrözzön, s ha már a teremtés aktusát nem várhatjuk el tőle, legalább segítsen létrehozni. Kétségtelen, a törvény alkalmas a rendcsinálásra, de nem látjuk az értékrendet, amelyre ez a rend formálódna. Nem az egyelőre nyilvántartásba vett tizennégy felekezettel van gond, bár a lista olykor jogos, olykor túlzott érzékenységeket sérthet. De az arra érdemeseknek a parlament belátható időn belül megadja az egyházi státust – csak kérni kell –, így a kimaradottak nem hátrányt szenvednek, csak késedelmet.
Ám a parlament szerephez juttatása ebben az ügyben erősen aggályos. Amíg a kormánypártok kétharmados többséggel bírnak, addig megy majd minden, mint a karikacsapás. Az ellenzékiek elmondják egyetértésüket vagy ellenvetésüket, a legnagyobb frakció vezetője pedig beinti, hogy a Kelta-Wicca Hagyományőrzők Egyháza valóban egyház, avagy sem. Ám vagyok oly naiv, hogy feltételezzem, nem lesz mindig kétharmados többség a Házban. S a parlament működési mechanizmusát ismerve nehéz elképzelni, hogy az akkori kormánypártiak és ellenzékiek pont egy-egy felekezet státusában egyetértenek majd. S attól függően, melyik oldal támogatja, lesznek majd jobb- meg baloldali egyházak, felekezetek. Effajta minősítgetések eddig is előfordultak, de spontán alakultak, ezentúl viszont a törvény állítja elő. De van ezeknél is súlyosabb fenntartásom. Elöljáróban megjegyezném, a legkevésbé sem gondolom valamifajta „nemzetvesztő” jelenségnek az állam és az egyházak lehető legszorosabb együttműködését. Ha megkérdezzük, hogy miért oly életbevágóan fontos az állam és az egyházak szétválasztása, liberális tudoroktól azt a kimerítő választ kapjuk: csak. Ugyanakkor a polgári demokrácia egyik princípiumaként mi is elfogadtuk a szeparáció elvét, ezért annak megsértése, még ha ésszerűnek tűnnék is, az alkotmány és a demokrácia sérelmével jár. Márpedig ha egy vallási közösség a többiekkel azonos jogokat biztosító vallási státusa a mindenkori kormánypárt döntésétől függ, akkor azt csak az állam és egyház, politika és vallás összefonódásaként értékelhetjük.
Nyilvánvaló, hogy a különböző csoportok egyházi minősítéséről egy szakértőkből álló, független testületnek kéne döntenie. Ilyenek viszont nálunk a tapasztalatok szerint nincsenek. Ilyenkor lehetne szerepe a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézete vallástudományi csoportjának, feltéve, hogy a kutatók nem egymás vallásának és származásának kevéssé tudományos igényű meghatározásával vannak elfoglalva.