Reggel lediktálta

A vádlott, akinek az ügyében itt most pillanatokon belül ítélet születik, a kilencvennyolcadik életévében jár. Jár? Képíró Sándor egykori csendőr századost tolószéken, infúzióra kötve gurítják be a helyiségbe; ennek a forró júliusi délelőttnek ő a főszereplője. Meg egy kicsit a történelem – valószínűleg ezért vagyunk olyan sokan a tárgyalóteremben. Forró és fülledt a levegő, de ez ilyenkor mellékes, aki ide eljött, erre is felkészült. Képíró Sándor is felkészült. Lélekben biztosan. Beszélni már nem tud, hozzátartozója olvassa fel reggel lediktált szavait, hogy ő nem ölt embert, nem tartja magát bűnösnek, akkor, 1942-ben háború volt, és csupán parancsokat teljesített ott, a Délvidéken.
Az ítélethirdetés előtt az öregembert kitolják a folyosóra. Néhányan elsétálnak mellette, nézegetik, akár egy ereklyét a múzeumban – Képíró Sándor tűri, mit is tehetne mást. Egy fénytelen, viaszszínű arc, amiből már nem lehet kiolvasni semmit. Percekkel később a felmentő ítéletre sem reagál, a közönség felszakadó tapsára sem. Vajon eljutott hozzá: „Nem bűnös”? Az ünneplés közben mögöttem valaki azt mondja a szomszédjának: „Szerinted Biszkut is megkérdezik egyszer? Ne nevess…” A választ már nem hallom, még zúg a taps.