Közállapot

Közállapotunk fontos szelete közvécéink állapota, illetve az objektumok elenyésző száma. Főképpen az utóbbi. Ezen el lehet nevetgélni egészen addig, míg a városban bóklászván ránk nem jön a szükség – ettől kezdve viszont problémánk megoldásáig egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a vécékérdésnek, sziszegve átkozzuk a terület felelőseit, végső vonaglásainkkor egyenesen magát a törvényhozást.
Hétköznapjaink drámái ezek. A kétségbeesett akciók (aluljárók, utcasarkok, kapualjak igénybevétele) hosszú távon nem jelentenek megoldást, ellenkezőleg… Országimázsunknak például kifejezetten rosszat tesz az innen eredeztető sajátos nagyvárosi „ájer”. (A hozzánk látogató turistákat gyakran figyelmeztetik a várható árnyékszékgondokra is.) A régi világban összehasonlíthatatlanul jobb volt a hazai reteráthelyzet, egy időben például a székesfőváros elöljárósága kötelezővé tette, hogy a házmesterek vécékulcsot adjanak a kapun dörömbölő rászorulóknak. Jellemző, hogy a második világégés előtt a fővárosban 82 zöld házikó várta alkalmi vendégeit a közterületeken (ebből az ostrom alatt tizenkettőt lerombolt a türelmetlen II. ukrán front), ma viszont a jóval nagyobb Budapesten csupán ötvenhárom.
A vécé-szakirodalom szerint a legnagyobb csapás a Rákosi– Kádár-korban érte az illemhelyeket; a hatalom, melegtanyáknak ítélve, a szocialista erkölcs védelmében felszámolta a legpatinásabb budikat. Ám az elhamarkodott politikai lépés, a megelőző egypártrendszer felelőtlen vécépolitikája mára megbosszulta magát, mondhatnánk, rakásnyi problémát hagyott az utókorra.