Mégis, kinek a globalizációja?

Mi a manó ez a globalizáció? Úton-útfélen hivatkoznak rá, istenítik vagy ostorozzák, de keresve sem találunk komolyabb kísérleteket arra, hogy valaki átfogóan meghatározná a fogalmát, hogy mégis miről beszél és írogat itt mindenki. Zavaros, tisztázatlan fogalom. Pedig régi kínai bölcsesség, hogy bajaink és válságaink jobbára a fogalmak helytelen használatában érhetők tetten, és megfelelő használatukkal orvosolhatók.
A globalizáció világnézeti fogalom, egyfajta kizárólagos világideológia, a korábban erre törekvő kommunista internacionalizmus nyugati örököseként. Pedig a szakírók ma arra panaszkodnak minden területen, hogy nincs átfogó „vízió”, vagyis a globalizáció piaci liberalizmusa nem képes betölteni ezt a szerepet. Ezért nem dübörög az Európát csak globálisan és piacgazdaságilag egyesítő EU, pontosabban az euró. Kiderül, hogy a közös pénz és piac ideája még egy jól működő piacgazdaság fenntartásához sem elégséges vízió, közös kultúra és magasabbrendű törekvések nélkül.
Európa és a Nyugat jellegzetes gyengeségét abban érhetjük tetten, ami Kína és Ázsia fő erőssége velünk szemben; mi a piacgazdaságot tekintjük az alapnak, amihez képest a kultúra és a morál jelentéktelen, marginális tényező, holmi „felépítmény” – keleten ez pont fordítva van. Így a Nyugat csak fogyasztja, amit a Kelet létrehoz. Emlékszünk még a pekingi olimpia nyitóműsorára, amikor Kína a világnak bemutatkozott? Csupa ősrégi kultúrtényt vonultattak föl országimázsként: a papír, az iránytű feltalálását, a kalligráfiát stb. Amíg felívelőben volt a nyugati civilizáció, fölényét ugyanígy kulturális fölényként jelenítette meg. Önképében az Enciklopédia és a szabadságjogok alkotmányba foglalása fontosabb volt, mint holmi gőzgépek feltalálása, illetve az utóbbi is csupán mint az emberi szellem kreációja volt igazán fontos. A felívelő nyugati gondolkodásban még jóval fontosabb volt, hogy milyen a gazdasági modellünk vagy a piac kultúraként, társadalmi értékét tekintve. Az, hogy ma görcsösen bizonygatjuk a fordítottját, hogy a kultúra, sőt a társadalom is lehet piacképes tömegtermék (utóbbi szinte kizárólag mint munkaerő), nemcsak kultúránk szánalmas hanyatlásának jele, hanem gazdasági modellként sem működik jól. Értékteremtő, minőségelvű könyveket vagy közéleti folyóiratokat nyilván akkor lehetne a mennyiségelvű tömeggagyinál jobb eséllyel piacra vinni, ha globális világnézetünk nem a tömegtermelést bálványozó multikapitalizmus volna, és nem a bolygófogyasztás bulifilozófiája lenne az ideálunk. Ha globálisan nem erre a minőségtelen mennyiségkultuszra szocializálna mindenkit zsenge gyermekkorától a társadalom.
A globális nyugati kapitalizmus saját eszményeit hasonló hitelességi hatásfokkal valósítja meg, mint a kommunizmus. A szabad piac helyett például egyre nagyobb tőkekoncentrációt látunk, és az erőfölényükkel, monopóliumaikkal egyre durvábban visszaélő multikhoz képest egyre kevésbé egyenlők az esélyei a kis- és középvállalatoknak. A nagyobb cégeknek sincs esélyük, amíg nem kerülnek nemzetgazdaságokkal szemben is jelentős zsarolási potenciállal bíró globális piaci pozícióba.
Eszményével tehát a globális kapitalizmus is alaposan átvert minket, mert úgy tett és tesz a mai napig, mintha neki nem is lenne se eszménye, se világnézete, semmi, amit számon lehetne kérni rajta, hanem: „virágozzék minden virág a szabad piacon, majd ott eldől…” – miután jól leszórták szelektív globalizátor DDT-vel és bevetették a többi, természetesen növő helyi virágot kiirtó génmódosított multiművirággal. Dehogy érik be azzal, hogy tömegtermékeik csak ételeink és italaink vagy iparcikkeink piacait uralják gyakorlatilag kizárólagos módon. (Pardon: globálisan.) A kulturális és médiapiacon ugyanúgy marginális szamizdatként van jelen mindaz, ami valóban gyökeresen mást kínál, mint a globalizáció ideológiai tömegtermékei. Az eszmék helyi lerakataiban ugyanúgy legfeljebb kétféle multikóla között lehet „szabadon választani”, ahogy egyéb ipari termékek esetében. (Persze írhatunk naplót vagy blogot, és momentán nem tilos a háztáji a gondolatszabadságban, de otthon és szűk baráti körben az elnyomott tibeti paraszt vagy kínai gyári munkás is azt mond, amit akar. Azért ez talán mégsem olyan nagy vívmány a kommunizmushoz képest.)
Nézzük meg például a zenei és filmkínálatot! A brit popon kívül is szinte csak globálangolszászul dalolnak az éterben, csak az angolszász globalizációs modell jelenik meg kínálatként a mozikban és a képernyőkön. A hazai és minden más európai film is totál marginális marad. Nemrég a Veszprémi Estben összeszámoltam: itt a megyében 15 százalék volt a nem anglo–amerikai filmkínálat aránya. Ezt kapjuk és kész, ez ma a mi globális „kultúránk” a gyakorlatban és ezért zsákutca. (Egyébként ma nem Hollywood a globális piacvezető, hanem az indiai Bollywood.) A sokszínű multikulti nevében fellépő globalizmus durván egysíkúvá tette a zenei és filmkínálatot, ahogy az étel-ital kínálatban is globális tömegtermékek váltják fel a regionális ízeket és a helyi kínálat hagyományos gazdagságát. Csak hazudják a globalizáció dílerei, hogy gazdagabb lesz így világunk, miközben saját színeit és gazdagságát veszíti el.
A filmiparban is a második világháború hozta meg az Újvilág totális győzelmét Európával szemben, ahol korábban az amerikai filmek inkább marginálisnak számítottak. Ha nem akarjuk misztifikálni, a globalizáció a mai nemzetközi gyakorlatban nem más, mint az angolszász civilizáció győzelmét jelentő két világháborúval létrejött hatalmi struktúra a gazdaságban, a politikában és a kultúrában. Amikor a Nyugatról beszélünk, globálisan ugyanezt értjük alatta. A bökkenő az, hogy a világgazdaság azóta átrendeződött és a civilizációk küzdelmében is egyre inkább átkerül a súlypont Ázsiába. A globális status quo megbomlott. Nem utolsósorban erre utalunk, amikor globális válságról beszélünk. Hazudhatnánk magunknak, hogy á, dehogy, minden megy tovább a megszokott mederben, de ebben már azok se hisznek, akiknek hivatalból kellene.
Maradjunk inkább a tényeknél. Nyelvünk logikájának bámulatos ténye, hogy a szó eredeti jelentésével pont ellentétesen használják ma a globalizációt. Mert a globus szó eredetileg bolygónkra utal, így a globalizáció nyelvünk logikája szerint nem jelenthetne mást, mint a Föld és a bioszféra globális törvényeit követő folyamatokat, tevékenységeket vagy világnézetet. Ma viszont pont ezt nevezik antiglobalista vagy alterglobalista mozgalomnak, miközben a globális ökoszisztémánk természettörvényeivel legdurvábban dacoló törekvéseket szokás globalizációnak nevezni. Nyelvünk törvényeivel és logikájával pont úgy dacolunk, pont ugyanúgy erőszakoljuk meg, ahogyan a folyókkal, forrásokkal és általában a természettel bánunk. Agresszív illúzió, pontosabban hazugság, és ezért is nem fenntartható.
Pedig nem kellene aggódni, mert van itt egy valóban globálisan működő rendszer sok ezer éve: a Föld. Semmi mást nem kéne tennünk, csak ennek alaptörvényeihez visszatérni, ezt tiszteletben tartani a globalizációs mátrix illúzióvilága helyett. Így valóban visszajutnánk az ősegységhez és nem csak valami virtuális hangulat lenne a nagy egység keresése. Na ettől van ma nagyon messze minden a nyugati világban, beleértve a környezetvédelmet és a biodivatokat is.
A globalizmus kifejezést ugyanaz a fogalomzavar terheli, mint a globalizáció szót. Tényleg csodálatos a nyelv mondhatni természetes logikája, mert a „globális” szó hozzávetőlegességet is jelent. Ezért is válhatott e fogalom a mellébeszélés gigantikus tárházává. A néhai francia kommunista párt veterán vezetőjének elhíresült mondása jut eszembe erről, mikor a sztálinizmus bűnlajstromára azzal válaszolt, hogy a kommunizmus mérlege mindezek ellenére mégiscsak „globálisan pozitív”. Ma kísértetiesen hasonló módon védelmezik az angolszász globalizációt, akik még mindig nem akarnak szembenézni világtörténelmi felelősségével és azzal, hogy a civilizációk nemcsak megszületni szoktak, hanem idővel végükhöz érnek. Más birodalmak bűnei ugyan mennyiben mentesítenék a miénket attól, hogy szembenézzen a sajátjaival? Én is tudnék szálkát találni a kínaiak vagy mások szemében, de ez vajon mentesít-e minket attól, hogy nyugati civilizációnk szúette gerendáit ne vegyük észre? A filozófus dolga nem a transzcendentális mellébeszélés. Főleg nem közíróként vagy közszereplőként.
Ráadásul van valami eredendően keleti szenvedély abban, ahogy a magyarok szokták méltatni a Nyugatot, mint valami ősidőktől űzött és végre megpillantott csodaszarvast. Minden turáni átoknál terhesebb ez a népet lelkében-szellemében mind nyugatabbra kergető ősi álom. Furcsa módon ugyanezt mondják-regélik az itthoni globalizátorok: „el lehet innen menni” – még nyugatabbra. Hátha meglesz az a csodaszarvas… Ideje lenne felébredni, hazatalálni végre ebben az országban, amihez először logikus módon kelet felé kell visszafordulni, hogy az aránytalanul nyugatra billent egyensúly valahogy helyreálljon bennünk. Ebben a nyugati típusú globalizáció elvtelen bálványozása segít a legkevésbé. Kihalófélben vannak a csodaszarvasok, és ma már nem űznünk kéne őket, hanem kulturális örökségként megóvni, ami még megmaradt a nagy nyugatálmodozásban.
Nézzünk már rá a térképre: mi középen vagyunk. Sosem leszünk nyugati ország, és az ilyen törekvéseknek nincs se értelme, se haszna, legfeljebb a valóban nyugati országok számára. Ha mások akarunk lenni, mint akik vagyunk, azzal legfeljebb gyengébbek és meghasonlottabbak leszünk. Magyarország földrajzi helyzete, valamint történelme és etnokulturális öröksége révén egyaránt hídország a Kelet és a Nyugat között, ami a mai globalizációs váltással példátlan történelmi lehetőséggé vált számunkra. Az válik ma legnagyobb helyzeti előnyünkké, amiről évtizedeken át azt duruzsolták nekünk, hogy lemaradás: még nem agyonvegyszerezett termőföldjeink, gyenge iparosodottságunk, még elidegenítetlen élő hagyományaink, kelet–nyugati hídkultúránk.

A szerző filozófus