Szarajevóban rengeteg a fiatal, az utcaképből ítélve az átlagéletkor pimaszul alacsony lehet. Érdekes módon idén ez még a filmfesztivál kínálatában is tükröződik, a mezőnyben rengeteg alkotás foglalkozik az „ifjúsági problémával”, olyannyira, hogy ez akár még koncepció is lehet. Felnőni mindig nehéz, ez önmagában talán még nem elégséges ok a kitüntető figyelemre, de kétségtelen, hogy az új generációk előtt eddig soha nem látott mértékben tornyosulnak a kihívások és meghatározó a kilátástalanság nyomasztó érzése is. A lázadás természetes adrenalinlökete mellett felbukkannak a mindennapi kísértetek, a munkanélküliség, a szegénység, a gettósodás, a migráció, az elszabadult technika, az elidegenedés, a családok szétesése, a jövőkép hiánya. Athina Rachel Tsangari filmjének, az Attenbergnek a hősnője szintén nem egy egyszerű jelenség és van is baj vele elég. A huszonhárom éves Marina építész apjával nevelkedett egy tengerparti gyárvárosban. Utálja az embereket, idegennek és visszataszítónak érzi őket, ennek megfelelően távolságot is tart mindenkitől. Inkább az emlős állatokat választja Richard Attenborough filmjeiből, szexuális felvilágosítását pedig egyetlen barátnőjére, Bellára bízza, miközben apja rituális előkészületeket tesz, hogy kilője magát a jelenből, ami szerinte túl van spilázva. A változást bizonyos szempontból, akárcsak Kaurismaki Le Havre című filmjében, egy idegen felbukkanása hozza meg, mint egy westernben. Tsangari egyszerű kulisszába helyezi a különös történetet, amitől az újabb jelentést kap, hiába, minden gondozott muskátlis ablak mögött ott lapul egy potenciális őrült. A film tavaly a velencei mustra versenyében indult és végül el is hozta a Coppa Volpi díjat a legjobb női alakításért, most pedig a film esélyes az Európai Parlament elismerésére, a Lux-díjra is. Az viszont már most jól látható, hogy itt, Szarajevóban óriási tülekedés lesz a végén a legjobb színésznőnek járó elismerésért. A görög kettős mellett további parádés duetteket láthattunk, gyönyörű, elképesztően tehetséges színésznőket Albániától Macedóniáig, akikről talán soha nem ír majd a „nemzetközi” sajtó, és jó látni, ahogy itt az esti előadások előtt végigvonulnak a vörös szőnyegen a nemzeti színház lépcsőjén.
A Fleke (Foltok) című horvát versenyfilm szenzációs kettőse is jó eséllyel pályázik a díjra, alakításuk néha annyira összefonódik és oly természetes, mintha a kamera a közelben sem lett volna. Aldo Tardozzi történetében a tizenhét éves Lana, aki egy átlagos zágrábi családban éli már nem sokáig átlagos életét, éppen első szeretkezésére készül huszonöt éves zenész barátjával, amikor hirtelen rosszra fordulnak a dolgok, és az éjszaka pokollá változik, mint egy Robert Altman-moziban. Igorról gyorsan kiderül, hogy egy ócska alak, a légyott helyszínéről, hogy egy kölcsöntaxi hátsó ülése, ráadásul mellettük egy másik taxiban egy másik tini lány, Irena éppen lelövi a sofőrt. A két lány összetalálkozik egy bárban, ahol ruhát cserélnek és együtt menekülnek a razzia elől. Látszólag teljes ellentétei egymásnak, Lana sodródik az eseményekkel, Irena irányít, aki ráadásul kemény drogos és már mindenből kiábrándult, amiből csak lehetett. A dolgok egyre durvább irányt vesznek, ők egyre közelebb kerülnek egymáshoz, végül két teljesen begőzölt tyúk menekül a semmibe, az elkerülhetetlenül tragikus befejezésig. Kiskorú Thelma és Louise Zágrábban. Tardozzi filmje ijesztően realista, kegyetlenül humoros és remekül egyensúlyoz az akció és a művészfilm határán. A Balkánon valószínűleg kultfilm lesz belőle, de mindenhol megértik a „legvadabb barátnők a világon” szomorú történetét.
(17. Szarajevói filmfesztivál, július 22–30.)
origo.hu
Patrióta-nacionalista kormányok lesznek Európa jelentős államaiban
