Kedves Ellenzéki Barátaim! Pártvezetők, véleményformálók! Ellenzéki szalonok és holdudvarok bennfentesei! Baloldaliak, jobboldaliak, centristák! Se nem bal-, se nem jobbosok! Konzervatívok, liberálisok, szocialisták, zöldek, nemzeti radikálisok, pragmatikusok!
Itt az idő.
Pontosabban talán az utolsó utáni pillanat itt van még, amit értelmes cselekvésre fordíthattok. Ne mulasszátok el a lehetőséget! Aligha kaptok ugyanis még egyet. Ma még átállíthatjátok a váltókat. És felszállhattok az elsőként célba érő vonatra.
De csak együtt!
Ha 2014 előtt még nem fogtátok volna fel, a legutóbbi választás óta is volt csaknem négy évetek rá, hogy megértsétek, miben élünk, és mivel szemben kéne a pártjaitoknak vonzó alternatívát nyújtaniuk. Nem panaszkodhattok, volt elég időtök önálló ajánlat megfogalmazására és népszerűsítésére, pártotok esélyes kihívóvá erősítésére.
Legfőbb ideje, hogy szembenézzetek a valósággal.
Az elmúlt években egyikőtök pártjának sem sikerült akkorára növekednie, hogy tavasszal egyedül is legyen esélye a Fidesz–KDNP legyőzésére és a kormányváltásra. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy ami nem sikerült neki közel négy, illetve nyolc év alatt, az majd épp most sikerül, az utolsó néhány hónapban. Ez nem a választási küzdelemhez nélkülözhetetlen optimizmus volna, hanem kóros önáltatás, híveitek félrevezetése.
Lássátok be végre: egyedül már nem fog menni! Az a lehetőség pedig, amint azzal ti is nyilván tisztában vagytok, ez esetben szóba sem jöhet, hogy majd csak a választás után álltok össze. Vagyis hogy ha a jelenlegi kormány szerezné meg a legtöbb szavazatot, amire nagy esélye van, az ellenzék mégis kormányra juthatna vele szemben, hiszen a külön-külön induló pártok által elnyert mandátumokat összeadva az övé lehetne a parlamenti többség. Ez sajnos elképzelhetetlen. Azt ugyanis már 2014-ben megtapasztalhattuk, hogy ebben a választási rendszerben, amit a kormánypártok a saját érdekeikhez igazítottak, ők a megosztottan induló ellenzékkel szemben viszonylag kis szavazattöbbséggel is megszerezhetik a mandátumok kétharmadát. Ez 2018-ban is így lesz. Ha az ellenzék potens szereplői nem képesek megegyezni egymással, és egyetlen jelölt mögé állni az egyéni választókerületekben, a modellszámítások szerint a kormánykoalíciónak akár a szavazatok 31 százaléka is elég lehet ehhez. Hiába kapna vele szemben akár 29-29 százalékot két versengő ellenzéki párt vagy pártszövetség, ha hasonló arányokat feltételezünk az egyéni jelöltekre adott szavazatokban is, a Fidesz–KDNP az egyéni mandátumok akár mindegyikét elviheti az egymással is versengő ellenzékiek elől. Így összesítésben simán kétharmadhoz juthat. Vagyis ebben a szélsőségesen aránytalan választási rendszerben már az összes érvényes szavazat kevesebb mint egyharmadával is megszerezheti a mandátumok kétharmadát.
Holott éppen fordítva kellene hogy legyen. Az ellenzéki pártoknak, a ti pártjaitoknak kellene ahhoz a kétharmad esélyével indulniuk, hogy programjukat megvalósíthassák. Hiszen állításuk szerint egyikőjük sem csupán kormányváltást akar. Hanem legalábbis rendszerváltást, a demokrácia foszladozó kulisszái mögött kiépített orbáni önkényuralmi rendszer leváltását. Ha nem egyenesen korszakváltást, a közjó szolgálatára egyre alkalmatlanabbnak bizonyult, épp ezért önmagát konszolidálni képtelenné vált, végezetül liberálisból illiberálissá fajult, orbáni autokráciába torkollt demokráciánk egész elmúlt 27 éves korszakának leváltását. Ez kétharmad, vagyis alkotmányerejű változtatásokra szóló felhatalmazás nélkül lehetetlen.
Hogy azért nincs-e esélye önállóan egyikőtök pártjának sem, mert valójában nem értettétek meg rendszerváltoztatásunk kisiklásának, liberális demokráciánk kudarcba fulladásának történetét, illetve ha megértettétek is, alkalmatlanoknak, tehetségteleneknek bizonyultatok a kihívó szerepére, vagy azért-e, mert a 2010 után kiépült orbáni önkény felszámolta a tisztességes politikai verseny feltételeit is, a végeredmény szempontjából mindegy. Külön-külön ennyire voltatok képesek. Akár az előbbi, akár az utóbbi magyarázza a kudarcotokat, jogos a kérdés, hogy ugyan mitől lenne könnyebb esélyes kihívóvá válnia a pártotoknak az újabb orbáni kétharmad után? Miben reménykedhetnétek? Hogy ez majd felvillanyoz benneteket? Hogy épp ettől fogtok megtáltosodni? Vagy hogy az illiberális rendszer létrehozói belátják, nem volt szép elszívni előletek a levegőt, és az újabb fölényes győzelmük után könyörületességből helyreállítják a tisztességes politikai verseny feltételeit?
Nektek is tudnotok kell, hogy ezek irreális remények volnának. Sokkal valószínűbb, hogy nem erőre kapnátok az újabb sikertelenségtől, hanem inkább depresszióba esnétek, és nem előnyösebbé válnának számotokra a körülmények az illiberális rendszer stabilizációjával, hanem tovább romlanának. És akkor arról még szót sem ejtettünk, hogy várhatnak-e még négy évet a politikai fordulatra a választóitok, és várhatnak-e újabb négy évet az orvoslásra a hazánk, Magyarország súlyos bajai.
Nem és nem, minden észérv és morális megfontolás azt üzeni, hogy most kell megszabadulnunk az Orbán-rendszertől. Már csak azért is, mert ez most még békés úton, választáson is lehetséges. A tisztességes demokratikus választás intézményi feltételei ugyan már nem léteznek, hiszen a kormánypártok mérhetetlen nagy illegitim előnyt élveznek anyagiakban is, médiában is, a választási szabályoknak és eljárásoknak köszönhetően is. De a szó legszűkebb értelmében még kétségtelenül demokrácia van, mondom Bibó István szellemében, hiszen tavasszal a magyar nép még abban a helyzetben lesz, hogy mérlegre teheti, és ha alkalmatlanoknak találja, „elzavarhatja a hatalmon lévőket”.
Annak persze nagyon szigorú feltételei vannak, hogy ez az elméletileg létező lehetőség 2018 tavaszán valósággá válhasson.
Józanul végiggondolva az egyetlen esélyünk az Orbán-rendszer leváltására egy rendhagyó választási összefogás. A Jobbiktól a Demokratikus Koalícióig valamennyi olyan ellenzéki párt részvételével, amelynek a mérések szerint érzékelhető a támogatottsága, és indulni készül a választáson.
Választástechnikai szempontból az volna a legjobb megoldás, ha az ellenzéki pártok is csak egyetlen, közös választási listát indítanának a kormánypártokéval szemben, és minden egyéni kerületben közös jelölttel lépnének fel. Ez nem csupán semlegesítené azt az előnyt, amit a kormánypártok a tagolt ellenzékkel szemben az aránytalan választási rendszernek köszönhetően élveznek, hanem a rendszer aránytalanságát a kormánypártok ellen fordíthatná.
Ha legalább az ellenzéki pártok között normális lenne a viszony, ha legalább ők vitathatatlanul mind a liberális demokrácia közös nevezőjén volnának, és magától értetődőn elismernék egymás legitimitását, akkor valóban kézenfekvő lenne ez a választási együttműködési technika, és természetes volna, hogy a győzelem után legalább egy korlátozott tartalmú és időtartamú közös kormányzásra is vállalkozzanak. A rendkívüli helyzet kihívására adott rendhagyó válaszként. Aminek célja lényegében a hatalommegosztásra, a fékekre és ellensúlyokra épülő liberális demokrácia újjáépítése.
De nem a 2010 előtt létező rendszer változatlan helyreállítása – hanem feljavított változatának fölépítése. Ez a 2010 előtti alkotmányos rendszerrel ellentétben már tartalmazná azokat a rendszervédelmi garanciákat is, amelyek megakadályozzák a közszabadság intézményrendszerének ismételt kiüresítését, lerombolását, a társadalmi autonómiák felszámolását, vagyis a társadalom egyszer már elért szabadságfokának visszavételét. Valamint azokat a közjóval kapcsolatos szociális, kulturális, környezeti – összefoglalva: ökoszociális – minimumokat, amelyekben az összefogó pártok az előző 27 év tanulságaiból okulva közös nevezőre juthatnak, és amelyek a liberális demokrácia újraalapozásához, megszerettetéséhez és reménybeli konszolidációjához is elengedhetetlenek. És egyben a legalkalmasabbak arra, hogy kifejezzék az újabb rendszerváltás ethoszát. Egy szolidárisabb, igazságosabb, erőforrásait bölcsebben használó, lehetőségeit egyenlőbben elosztó közös haza eszményét.
Az alaptörvény és a kétharmados törvények ehhez szükséges legfontosabb módosításai, a legfontosabb intézményrendszerbeli átalakítások és személycserék, valamint a közvagyon elprédálásáért felelősök elkerülhetetlen elszámoltatása és a vétkesek felelősségre vonása tartoznának az átmeneti időre szóló Országgyűlés és kormány elvégzendői körébe. Kiegészülve az említett ökoszociális minimumok szellemében megteendő szociális, egészségügyi, oktatásügyi, környezetpolitikai és gazdálkodáspolitikai lépésekkel. Egy-másfél év alatt teljesíthető munka. Aztán a normalitáshoz való visszatérés jegyében következhetne az új, a mostaninál alacsonyabb választási küszöböt előíró, arányos választási törvény szerint megrendezett tisztességes, demokratikus választás, amelyen már valamennyi indulni kívánó párt – közöttük az orbáni állampárt romjai alól előkászálódó alakulatok is – az előzetes összefogás kényszere nélkül a saját, a többiekétől különböző programja képviseletében vehetne részt.
A fentiekben ismertetett elképzelés az összefogásra tehát némi módosítással az a bizonyos „technikai koalíció”, amelynek ötletét 2011-ben, az új választási rendszer tervének napvilágra kerülésekor vetette fel Karácsony Gergely, akkor még az LMP politikusaként. Akkor azonban a Jobbik és a többi ellenzéki párt mérhetetlen távolsága egymástól, a szavaikban és tetteikben, programjukban és politikai kultúrájukban nyilvánvaló ordító ellentétek kizárták, hogy az ötlet több lehessen, mint „gondolatkísérlet”. És bár azóta a Jobbik előnyére változott, a kormánykoalíció választáson történő „elzavarása” pedig még indokoltabb és sürgetőbb, mint 2014 előtt volt, a „technikai koalíció” ötlete ebben a formában még ma is kivihetetlennek látszik. Mindkét fél részéről.
A Jobbik tagadhatatlanul elindult jobbszélről az üresen maradt jobbközépre, és a liberális demokrácia szélsőjobboldali kritikusának pozícióját hátrahagyva az utóbbi években egyre érzékelhetőbben az illiberális Orbán-rendszer ellenzékeként, a liberális demokrácia lényegének, a fékek és ellensúlyok rendszerének védelmezőjeként lép fel, vezetőinek politikai kultúrájában is üdvös változások tapasztalhatók. A folyamat azonban még legalábbis ellentmondásos, és az eddigi eredményének megítélése korántsem egyértelmű a többi ellenzéki pártban. Főként nem az elitjeikben. Nyilvánvalóan a Jobbik pártelitjében és elkötelezett híveiben is túlságosan elevenek még az emlékei azoknak az éveknek, amikor indulatteli retorikájából ítélve sokszor inkább tűnt fel a párt a baloldali ellenzék, mintsem a kormányon lévő jobboldali koalíció ellenzékeként.
Akik néhány éve még okkal-joggal – és kölcsönösen – a legfőbb rossz megtestesítőjének látták és láttatták egymást, a másik politikai megsemmisítéséről, illetve karanténban tartásáról álmodoztak, azokról csakugyan nehéz elképzelni, hogy most a kölcsönös bizalomépítés szakaszát is megtakarítva hirtelen képesek lehetnek a létező legszorosabb választási szövetségre lépni a közös kormányzás reményében. Még ha csupán korlátozott tartalmú és időtartamú, rendszerváltást szolgáló, átmeneti kormányzás lenne is az.
Ami tehát választástechnikailag a legjobb változat lenne az összefogásra, az gyakorlatilag sajnos mégsem az. Kevés az idő a politikai-lélektani előfeltételek megteremtésére. Bár mindenképpen törekedniük kellene a feleknek az egymás iránti bizalom erősítésére, valószínűleg ésszerűbb tudomásul venniük, hogy nem csupán az összefogás kényszere tartozik az adottságok közé, hanem a legalábbis részben feloldhatatlan bizalomhiány is. Amely ráadásul nem csupán a Jobbik és a többi ellenzéki párt között áll fenn, hanem a hagyományos bal-balközép pártjai, az MSZP és a DK, illetve az újonnan színre lépők, az LMP, a Párbeszéd, az Együtt és a Momentum között is.
Ezért ma az látszik a legalkalmasabb összefogási technikának, amely a szavazatok maximalizálásának kívánalmát összeegyezteti az ellenzék tagoltságának lehetséges megőrzésével. Ez a mesterterv úgy szól, hogy legfeljebb három önálló országos ellenzéki listát szabad versenybe küldeni, és koordinált jelöltállításra van szükség valamennyi egyéni választókerületben annak érdekében, hogy a kormánypárti jelöltekkel mindenhol csak egyetlen ellenzéki jelölt álljon szemben. Ez kifejezi az ellenzék háromosztatúságát, mégis reálisan megszerezhető vele a mandátumok kétharmada. Mert bár az ellenzéki pártok külön-külön gyengék, de a választók több mint hatvan százaléka mégiscsak kormányváltást szeretne.
Mivel a 106 választókerületből legalább 27 egyéni jelölt szükséges önálló országos lista állításához, maximum három ellenzéki listáról lehet szó. Ebben a pillanatban azonban még kétszer ennyi készül színre lépni. Az önálló indulást hirdető Jobbik, LMP, Együtt, DK és Momentum mellett egyelőre az utóbbi évben a (Jobbik nélküli) közös lista mellett a legkövetkezetesebben kiálló, de a többiek által visszautasított MSZP is külön listára kényszerül. Emlékeztetőül: az Orbán-rendszertől való megszabadulás kétlépcsős politikai tervét – vagyis ellenzéki pártok szoros választási együttműködését a korlátozott tartalmú, átmeneti közös kormányzásra való felhatalmazás megszerzéséért, kifejezetten csak a liberális demokrácia helyreállítása céljából, amely kormányzást aztán egy új, arányos választási törvény szerint megrendezendő választás zárna le – a korábbi években, amikor a hagyományos baloldal pártjai még jobb állapotban voltak, a Jobbikkal való választási együttműködés pedig komolyan nem merülhetett fel, már többen felvetették, de még csupán a Jobbikon kívüli ellenzék pártjainak ajánlották (például Bitó László, Bokros Lajos és jómagam is). Közös listát és közös egyéni jelöltek indítását, vagy két külön listát és legalább az egyéni választókerületi jelöltek koordinált indítását javasolták, javasoltuk minden választókerületben, azt remélve ettől, hogy az egymással is vetélkedő jobboldali és szélsőjobboldali pártok jelöltjeivel szemben a „demokratikus ellenzék” egységesen támogatott jelöltjei a legtöbb helyen relatív többséget szerezhetnek, vagyis elvihetik a mandátumot.
A rendszerváltás kétlépcsős terve jellemző módon sem 2014 előtt, sem azóta nem talált igazán visszhangra a „demokratikus ellenzék” semelyik jelentős pártjában. Korábban túlságosan is magabízók voltak ahhoz a szóba jöhető felek, és mélyek a belső ellentéteik, hogy komolyan elgondolkodjanak rajta. Ma pedig, bár azóta a Momentummal is bővült a körük, már hiába is tennék: ha valamennyien összeállnának, az is kevés lenne a kormánykoalíció jelöltjeinek valószínű fölényével szemben. A kísérlet ma csak a Jobbik bevonásával hozhatná meg a kívánt eredményt.
A feladat így még nehezebb. De sürgősen neki kéne látni. A legelső lépés, amire az ellenzéki szereplőknek vállalkozniuk kellene, annak a rendszerváltó minimumprogramnak a nyilvánvalóvá tétele, amelyben hozzáférhető pártprogramjaik szerint aránylag könnyen közös nevezőre juthatnak. A második lépés azoknak a szövetségeknek a villámgyors nyélbe ütése, amelyek nyomán a potenciális hatból legfeljebb három versengő ellenzéki lista marad. A harmadik lépés az egyéni jelöltállítás koordinálása. Vagyis a listaállításhoz kötelező minimum 27-27-27 egyéni választókörzet elosztása a három induló lista között. Valamint a fennmaradó 25 egyéni indulási lehetőség elosztása szintén e három lista névadói – például a nevezett pártok utolsó negyedévben mért népszerűségének arányában –, illetve azon független egyéni képviselőjelöltek (például Kész Zoltán) között, akik támogatásában a rendszerváltó alkalmi koalíció valamennyi szereplője egyetért. Felettébb ésszerű lett volna az önállóan induló pártok számának csökkentése, amit Karácsony Gergely, a Párbeszéd társelnöke és Juhász Péter, az Együtt elnöke képviselt 2016–17-ben. Ez abból indult ki, hogy ha már a belső ellentétek miatt a Jobbikon kívüli ellenzék közös listás fellépése is kivihetetlennek látszik, a legtermészetesebb az volna, ha két külön listába szerveződnének. Az egyik a 2010 előtti kormánypártok és utódaik, az MSZP, DK, Liberálisok, Moma listája lehetne, a másik pedig, felelevenítve a rövid ideig 2014 előtt is napirenden lévő ötletet, Új Pólus néven szervezné önálló listába a 2010-ben parlamentbe jutott, illetve az azóta jelentkezett parlamenten kívüli erőket, amelyek közös nevezője, hogy nem csupán a mai kormánykoalíciót bírálják, hanem a rendszerváltozás egész 2010 előtti időszakát is erős kritikával illetik (LMP, Párbeszéd, Együtt, Momentum), és épp ezért, az LMP társelnökének szavával, nem csupán rendszerváltást, hanem korszakváltást is akarnak. Mára azonban mindkét lista létrehozása megfeneklett – és akkor a Jobbik bekapcsolódásáról a folyamatba még szót sem ejtettünk.
Kedves ellenzéki barátaim, az idő viszont vészesen fogy. Sürgősen ki kellene mozdulnotok ebből a patthelyzetből.
Vegyétek észre végre, a választási együttműködés, mégpedig a legszélesebb ellenzéki közönséget átfogó együttműködés gondolata az Orbán-rendszertől való szabadulás érdekében, a politika iránt érdeklődő széles ellenzéki közvéleményben ma már csaknem természetes. Hogy van az, hogy rajtatok, a szűk párteliteken kívül – tisztelet a kivételeknek – szinte már mindenkinek világos, hogy kevés lesz a rendszerváltáshoz az eddigi együttműködési teljesítményetek?
Olvasgatom a Viszlát Kétharmad, a Közös Ország Mozgalom, a V18 és a többi együttműködést ösztökélő-szervező csoport nyilatkozatait, internetes oldalait, és azon gondolkodom, az azért mégiscsak abszurd, hogy pénztelen, eszköztelen civilek mozgalmai kényszerülnek rá, hogy pótolják a mulasztásaitokat, hogy megpróbálják elvégezni helyettetek azt a munkát, amit a hivatásotok szerint nektek kellett volna, illetve kellene. Hogy helyzetbe hozzák a választóitokat, helyettetek segítsenek nekik eldönteni, kire is kéne majd szavazniuk az egyéni választókerületekben, ha valóban rendszerváltást akarnak.
Nem vehetnétek erőt magatokon mégis? Most, az utolsó utáni pillanatban? Hogy megkönnyítsétek a rendszerváltást akaró választók dolgát?
Lehetetlen vállalkozás? Ugyan miért? Ki akadályoz meg benneteket, hogy legalább az utolsó utáni pillanatban mégis belássátok, muszáj alkalmazkodnotok a választási rendszer logikájához? Ki akadályoz meg abban, hogy az utolsó utáni pillanatban megjöjjön az eszetek, és a szélsőséges aránytalanságot a saját javatokra fordítsátok?
Hogy ehhez át kellene lépnetek az árnyékotokat? Hogy kölcsönösen indokolt és megokolt ellenszenveket, súlyos ellentéteket kellene hozzá feloldanotok, vagy legalább félretolnotok? Hogy kockáztatnátok vele a pártjaitok közvetlen érdekét, az önálló indulással megszerezhető biztos anyagi támogatást? Hogy önkorlátozásra, kompromisszumokra lenne szükség hozzá? Bizalomépítésre szélsőségesen bizalmatlan felek között? Kétségtelen.
De nincs más lehetőségetek – tehát muszáj rá vállalkoznotok. Ez a morális kötelességetek. Tartoztok vele a saját változást akaró híveiteknek és azoknak a százezreknek, akiket csak a kormányváltás reális forgatókönyvének felmutatása és egy egy irányba ható, erős impulzus szólíthat meg, ébreszthet fel a reménytelenségből, mozdíthat ki a passzivitásból. Tartoztok vele a hazátoknak, mert jobbat érdemel, mint amiben ma van része. És nélkületek, a ti együttműködésetek nélkül a belátható időben reménye sem lehet rá.
A saját rendszerváltó programotok komolyan vehetőségének próbája, hogy képesek lesztek-e erőt venni magatokon, és megcselekedni, amit megkövetel a haza. De gondoljatok csak utána az utóbbi hetek történéseinek, például az ÁSZ lépéseinek, és rá fogtok jönni, hogy talán még a pártjaitok közvetlen érdekeit is jobban szolgálhatja ez a rendhagyó összefogás, mint a széttagolt indulás. Ha jól csináljátok. De miért ne csinálhatnátok jól?
Gyerünk!
Az első feltétel, hogy akarjatok győzni, akarjatok rendszert váltani.
A szerző közíró, gazdálkodó, volt országgyűlési képviselő, Orbán Viktor pártelnök és miniszterelnök volt politikai tanácsadója (1993–2002), az LMP volt politikai tanácsadója (2010–2013)
