Az 1988 májusában lezajlott országos pártértekezleten a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) vezető testülete a párt vezető szerepére épülő szocialista pluralizmus mellett tette le voksát. Az egypártrendszer további fenntartására törekvő MSZMP politikusai még 1989 februárjában is úgy vélték, hogy az állampárt és a demokrácia vígan megfér majd egymás mellett. Nyers Rezső volt az első, aki a politikai bizottság májusi ülésén némi józanságot mutatva „megmérető, versengő választások” szükségességéről beszélt. „El kell fogadnunk ezt a tézist”, nyugodott bele az utóbb pártelnöki címig repülő politikus.
1990. január 5-én a televízió híradója az alig másfél hónappal azelőtt elfogadott új alkotmány durva megtaposásáról adott hírt. A Fiatal Demokraták Szövetsége (Fidesz) és a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) hivatali visszaélés és emberi méltóság elleni bűncselekmény elkövetésének gyanújával ismeretlen tettes ellen tett feljelentést az ügyészségen. Azt állították, hogy a Belügyminisztérium állambiztonsági szolgálata – a III/III-as főcsoportfőnökség – titkos eszközökkel és módszerekkel folytatott nyomozást az ellenzéki pártokkal szemben. A Bányász moziban tartott sajtótájékoztatón telefonlehallgatásoktól levélellenőrzésen át megfigyelésig mindenről szó volt, melyet a frissen beiktatott alkotmány és a vonatkozó törvények tiltottak. Az állampárt, miközben kifelé a békés átmenet demokratikusnak tűnő lépéseivel legitimizálta magát, a régi módszerekkel gyűjtötte az adatokat a rendszerváltásra készülő pártokról és azok tagjairól. Fodor Gábor, a Fidesz választmányi tagja és Kis János SZDSZ-ügyvivő közösen adta át Németh Miklós miniszterelnöknek a feljelentés szövegét. Az ügy kirobbantója Végvári József, a belső biztonsági csoportfőnökség nyugállományú rendőr őrnagya volt.
Mindenki tagadott mindent
A botrány kirobbanását követő napokban az összes érintett lerázta magáról a felelősség sarát. A posta egyik osztályvezetője azt mondta, ők csupán „technikai segítséget nyújtottak” az ellenőrzéshez, Németh Miklós miniszterelnök a kormány, Pozsgay Imre pedig az utódpárt MSZP részéről határolódott el a Dunagate-ügytől.
A Belügyminisztérium (BM) vizsgálati osztálya a hatalmas nyomás alatt kénytelen volt felállítani egy bizottságot, mely a botrány felderítésével foglalkozott, a BM személyi állománya pedig spártai falanxként összezárt. Visszautasították az alaptalan vádakat, és felszólítottak „minden törvénytisztelő állampolgárt, hogy támogassa a nép érdekében végzett tevékenységüket”. Horváth István belügyminiszter sem járt Canossát, ehelyett úgy fogalmazott: „a feljelentők is tudják, hogy a BM szervezetsemleges (sic!).”
„Az Ellenzéki szervezetek az illegálisan (sic!) még mindig pártirányítás alatt álló minisztériumon belül a mai napig is az állambiztonsági szolgálatban látják az MSZMP politikájának legközvetlenebb támaszát” – olvasható a Belügyminisztérium pártokhoz való viszonyáról szóló BM-jelentésben 1989 nyarán.
Megrovásban részesültek
Végvári József január 19-én kiállt a nyilvánosság elé, fenntartotta a korábban elmondottakat, és hozzátette: a botrány kirobbanása óta végzett iratmegsemmisítések továbbra is zajlanak. A rendőr őrnagyot a kijelentést követően azonnali hatállyal felfüggesztették. Miután minden szennyes az újságok szerkesztőségeiben száradt, Németh Miklós nem tehetett mást, bejelentette, hogy a megszűnő III/III-as főcsoportfőnökség helyett fel kell állítani a Nemzetbiztonsági Hivatalt. Január 23-án lemondott Horváth István, helyére Gál Zoltán érkezett a belügyi tárca élére.
A dicstelen véget ért Dunagate-botrány lezárásaként Végvári Józsefet államügyészi megrovásban részesítették, a BM belső biztonsági szolgálatának vezetőit pedig a katonai ügyészségen „szidták meg”. Az ügy politikai hozadékaként az MSZP választási esélyei jócskán leromlottak, az SZDSZ pedig februárra megközelítette a biztos befutónak tűnő Magyar Demokrata Fórumot.
