Helyzetjelentés a végekről

Drávapiski és Taktaharkány polgármestere a visszavett Suzukikról, adósságokról, s a pénzről, ami csak éhen halni sok.

V. L.: – 2010 decemberében jeleztem Czomba Sándor foglalkoztatáspolitikáért felelős államtitkárnak a tervezett négyórás foglalkoztatás várható negatív hatásait, melyek 2011-ben be is következtek. A modell nem tartható fenn, érdemi munkavégzésre nem használható. Az érte adott munkabér megalázóan kevés. Nem ösztönöz munkavégzésre sem a munkaidő, sem a munkabér, hiszen nem, vagy alig több a segély összegénél. Nagyon sok településen a négyórás modellt arra használták, hogy szinte mindenkinek biztosítsák a két hónapos foglalkoztatást azért, hogy ne essenek ki a segélyezési rendszerből. Lehet ezzel javítani a statisztikai adatokon, lehet azt kommunikálni, hogy nőtt a foglalkoztatás, de azt, hogy ennek valójában van-e haszna és értelme, csak mi tudjuk, akik nap mint nap találkozunk a problémával. Feltehetően a kormányzat, az ezzel foglalkozó szakemberek is érezhették ezeket a gondokat, jelzéseket kaphattak, hiszen idén már a hat-, illetve nyolcórás foglalkoztatás lesz a meghatározó. Mint önkormányzat, mindent megtettünk azért, hogy minél több embert foglalkoztassunk, így 2011-ben kétszáznegyven közmunkást alkalmaztunk. Az elhelyezkedni nem tudó, segélyre jogosult emberek foglalkoztatást helyettesítő támogatásának összege tavaly még 28 500 forint volt, idén már csak 22 800 lesz.

– A közmunkán kívül kínálkozik bármilyen álláslehetőség a településen és a térségben?

M. Z.: – A községben nincs munkalehetőség. Épeszű ember nincs, aki ma egy kis zsákfaluba céget telepítene azért, hogy az ottani embereknek munkát adjon. Mi megpróbáltuk. Most ajánlottam két helybélinek Pécsett könnyű fizikai munkát bejelentve, kilencvenezer forintos fizetéssel, bérlettérítéssel – nem fogadták el. Inkább segélyeken tengődnek, meg kegyelemkenyéren.

V. L.: – 1990-től folyamatosan szűntek meg a munkahelyek a térségben. Helyi szinten a termelőszövetkezet jelentett biztos megélhetést több száz családnak, a földek rendben műveltek voltak, a háztáji gazdaságok virágzottak. A szövetkezet privatizációját követően néhány családi gazdaság maradt, munkaerőt alig alkalmaznak. A munkahelyek hiánya elvándorlást eredményez, mely megállíthatatlannak látszik. Diplomás fiataljaink, jó szakmával rendelkező munkásaink mennek el, most már főleg nyugat-európai országokat megcélozva. Sok innen származó fiatallal tartom a kapcsolatot, ők a családjukkal külföldön kívánnak letelepedni, hiszen itthon nincs jövőképük. Idekívánkozik egy a népszámlálás idején történt eset, amikor Írországból felhívott egy ott dolgozó helyi fiatalember, és azt kérdezte, hol kell jelentkeznie, hogy őt is összeírják, mint taktaharkányi lakost, mert nem szeretne kimaradni a népszámlálásból. Kérdésére a válasz nekem is fájt: őket nem kell számba venni, mert több mint két éve külföldön tartózkodnak. A vonal végén döbbent csend, majd rövid kérdés: akkor őket már nem kell magyarként összeírni? Ez a néhány szó tele volt keserűséggel, csalódottsággal, ami miatt én magam is rosszul éreztem magam. Borsod-Abaúj-Zemplén megye lakossága az elmúlt öt év alatt ötvenezerrel csökkent. A mindenkori kormányzatnak lépéseket kell tennie a vidék elnéptelenedése ellen, ellenkező esetben települések üresedhetnek ki, válhatnak lakatlanná.

– Településvezetőként mekkora a mozgásterük szociális téren, mit tudnak tenni a szegények támogatásáért?

M. Z.: – Mozgástere ma egy kisközségi polgármesternek nincs. Mindent központilag meghatároznak. Gyakorlatilag segélykifizető helyekké silányodtunk. Csak karitatív adományokkal tudunk segíteni. De ha valaki kap valami adományt, akkor a többiek is azonnal megjelennek. Mi felvállaltuk azt, hogy megkülönböztetünk építő és romboló polgárokat. Aki bármit is hozzátesz a településhez és együttműködik az önkormányzattal, az építő, aki csak fát és terményt jár lopni és az egész család kizárólag arra rendezkedik be, hogy a segélyezési rendszert pumpolja, azok rombolják a települést. Az építőket megpróbáljuk támogatni, a rombolókról csak annyira veszünk tudomást, amennyire muszáj. Sajnos ez egy kényszerhelyzet.

V. L.: – Taktaharkány a szinte változatlan lakosságszám ellenére 2011-ben 27,5 millió forinttal kevesebb állami normatív támogatást kapott, mint előző évben. Ennek ellenére a szociális ellátásokhoz maradéktalanul tudtuk biztosítani az önkormányzati részt. Az évek óta tartó takarékos gazdálkodásnak köszönhetően tavaly is tudtunk támogatásokat nyújtani a lakosságnak. Például valamennyi, a helyi általános iskolában tanuló gyermekünk ingyen kapta a tankönyvet, minden középiskolás, főiskolás és egyetemista, aki kérte, tanévkezdési támogatásban részesült. Minden évben két alkalommal kétezer forint értékű utalványt adunk a hatvanöt éven felülieknek, körülbelül hatszáz embernek. A község több mint egymilliárd forintos szennyvízberuházás előtt áll, az önkormányzat több mint ezer háztartás részére 96 hónapon keresztül havi nyolcszáz forint összeggel járul hozzá az önrészt biztosító lakástakarék-pénztári befizetésekhez. Ez éves szinten tízmilliós tétel az önkormányzatnak. Mindezek ellenére nem adósodtunk el. A lakosság egyre nagyobb része azonban annyi tartozást halmozott fel, hogy számukra az átmeneti segélyezés sem megoldás.

– Ha vezető döntéshozók az asztalukhoz hívják, hívnák Önöket, s megkérdeznék, milyen stratégiával küzdenének az elszegényedés, az anyagi és szellemi lecsúszás ellen saját környezetükben, mik lennének a legfontosabb gondolataik?

M. Z.: – Többször értekeztem Czomba Sándor államtitkár úrral a témában. Véleményem szerint a jelenlegi rendszer csak szépségtapasz egy gennyes sebre. Csak és kizárólag a vállalkozásokat kell olyan helyzetbe hozni, hogy nagyon megérje olyan térségekben munkát adni, mint amilyen az Ormánság. Mondok valami nagyon furcsát. Jelenleg a termőföldek nagy része nem a falusiaké. Főként nagyobb gazdálkodók és strómanok kezében van a termőföld. Az elmúlt 22 évben elhitették a magyarral, hogy a mezőgazdasági munkát végezni veszteséges. Személyesen dolgoztam ki az úgynevezett „stróman-ügyet”. Ma már a dunántúli termőföldek több mint fele strómanokon keresztül külföldi kézben van. Szerintem vissza kellene menni addig, amíg biztosan nem tévedtünk el, és onnan újrakezdeni, az alapokat újraépíteni. A legolcsóbb megoldást amúgy az önmagát másoló, önhasonuló rendszerek jelentik. Olyan vidéki mintaprojektek szükségesek, amiket aztán a többieknek csak másolni kell és nem muszáj újra feltalálni a meleg vizet. Ezek a mezőgazdasági projektek azok, amik felszippanthatják a növekvő mennyiségű munkanélkülit.

V. L.: – Sajnos, nagyon kevés lehetőségünk van a megfelelő helyen rámutatni a napi valóságos problémákra. Úgy érzem, a településéért tenni akaró, felelősen gondolkodó polgármestereknek lennének használható, különböző rendszerekbe beépíthető javaslataik. A jogalkotás előkészítése során azokat is meg kellene kérdezni, akik közvetlenül szembesülnek a változások hatásaival. Az embereket gyakran sokkhatásként érik a gyors változások. Sajnos az elmúlt években ahhoz szoktak hozzá, hogy ezek a változások negatív hatással vannak életükre. Sokszor kell nyugtatni az embereket, hogy ne váljanak fásulttá, elkeseredetté. Nem érzik a munka becsületét, nem látják gyerekeik biztos jövőjét, nem látnak menekülési utat a mindennapi gondokból. Az a véleményem, hogy a mély, nem is gazdasági, inkább szociális válságból csak közös erővel lehet kilábalni. Lennének használható javaslataink, ha végre odafent megkérdeznék a végeken élő embereket.

A témáról továbbiak a Magyar Nemzet Magazin január 7-i számában olvashatók.