Nem először lengetik be elsősorban a politikai balról, hogy a második Orbán-kormány szociális politikájának, illetve a miniszterelnöki évértékelőben is hosszan méltatott közmunkaprogramnak bizony éhséglázadás lesz a vége. Legutóbb háromhetes határidőt időt kapott a kabinet az MSZP-s éhségmenet vezérszónokától, Tóth Imre Miklóstól. Az ígért tömegek helyett Gúr Nándorral és Komjáthi Imrével tartott hétfőn sajtótájékoztatót Budapesten a borsodi olvasztár, ahol a mozgalommá konvertált éhségmenet kiszélesítéséről egyeztek meg. Az elszegényedett és munkanélküliség által sújtott térség fontos is a baloldal számára, szinte az összes formációjuk megmutatta ott magát az elmúlt alig több mint egy hónapban.
1000 korona
A nyilvánvaló politikai motiváció mellett gyakori hivatkozási alap Szlovákia, ahol 2004. február utolsó napjaiban rohamozták meg a boltokat az ország keleti, elszegényedett régiójában élők, javarészt romák. A párhuzam alapjai: jobbközép kormány és az általa megkurtított segélyek, valamint a szegénytelepeken élősködő uzsorások, de a helyzet azért nem teljesen analóg. Északi szomszédunknál a Mikuláš Dzurinda vezetésével 1998-ban hatalomra került kormány gyors lépésekkel kezdte meg az Európai Unióhoz való csatlakozást és a gazdaság átalakítását.
Cikkünk szempontjából most az egykulcsos adó mellett elsősorban a családokra jutó jóléti juttatások a fontosak, amelyeket fokozatosan csökkentettek, körülbelül a harmadára, ezenfelül feltételhez kötötték, például közmunkához vagy a munkakeresés igazolásához. Ráadásul ez volt a minimuma más egyéb juttatás megkapásának is, gondolunk itt a családi pótlékra vagy a lakhatási támogatásra. Maga a szóban forgó összeg sem volt valami sok, a reformok következtében felére csökkentett összeg havi ezer korona volt, amint a liberális SME cikkírója, Ivan Štulajter akkor megfogalmazta. „Az állam abban az esetben hajlandó – a természetbeni támogatáson, a napi egyszeri meleg ételen, ruházaton és hajlékon túlmenően – készpénzben is egyfajta »ösztönző-pénzt« kifizetni a rászorulónak, ha azok valamilyen köz- vagy önkéntes munka felvállalásával adják jelét annak, hogy elszánt szándékuk kilábalni a szegénység poklának bugyraiból.”
A fenti intézkedések révén egyedül Szlovákiában volt megfigyelhető tartós, jelentős, választási ciklusokon túlnyúló csökkenés az állami újraelosztás területén. A honi liberális tollforgatók bezzegországában 1996 és 2006 között így közel 14 százalékponttal csökkent az állami újraelosztás, és 9 százalékponttal a jövedelemcentralizáció mértéke, ezzel lényegében megteremtve a kiegyensúlyozott elsődleges költségvetési egyenleget. A kiegyensúlyozott büdzsé vezetett el az euró 2009-es bevezetéséhez, amely lehetővé tette, hogy az ország viszonylag gyorsan túljutott a világgazdasági krízisen.
2011-es becslés alapján az egy főre jutó GDP hazánkban 19 600 dollár, míg Szlovákiában 23 400. Ennek ellenére Robert Fico jelezte: amennyiben pártja, a Smer nyer a választáson, visszaállítják a progresszív adózást. A Világgazdaság tudósítása szerint ezt az elvonást nevezte meg a Dzurinda-kabinet sikerének kulcsaként tavaly a Széll Kálmán-terv elemzőknek tartott háttérbeszélgetésén Suppan Gergely a TakarékBank elemzője is, aki kiemelte azt is: rengeteget költ a magyar állam szociális kiadásokra. Ugyanott viszont Kondrát Zsolt közgazdász úgy vélekedett, ha nem indul be a közmunkaprogram a terv szerint, akkor elképzelhető, hogy az történik, ami Szlovákiában.
Civilizációs beilleszkedés
A gazdasági feltételei tehát úgymond adottak egy honi éhséglázadásnak, de vannak más tényezők is. A Riotmagazin nevű blog (amely három részben foglalkozott az eseményekkel, és szerzője szerint nem is volt a szó klasszikus értelmében éhséglázadás az, ami a Felvidéken történt) rávilágít egy nagyon fontos különbségre. Az egyik az, hogy egy pozsonyi párt sem telepedett rá a zavargásokra – Dzurinda is csak egyszer tett egy félreérthető utalást, miszerint „szervezik a zavargásokat”, de nem nevezte meg, kiket gyanúsít felbujtóként: az uzsorásokat vagy az ellenzéket. Ezzel szemben idehaza tulajdonképpen már most „bejelentkeznek” a pártok a barikádokra. Elég csak összehasonlítani a 47 ezer forintos közmunkabér kommentálását és tálalását az ellenzéki sajtóban azokkal a szlovákiai írásokkal, amelyek 2004 februárjában jelentek meg. A már említett, a píszí beszédmódot kerülő SME-cikk például egy olyan egyedi jogszabályról ábrándozik, „amely a romatelepek lakosságának civilizációs beilleszkedését lenne hivatott szolgálni”, valamint azt fejtegeti, hogy a romákat miért nem motiválja a közmunkáért kapott pénz. A Národna Obroda szerzője, Peter Krč pedig azt írja, hogy „ha a szociális rendszerbe bármilyen jövedelempótló megoldás vagy egyéb előnyöket kínáló megoldás épülne be, az mások diszkriminálása lenne, márpedig a kormánynak tennie kell valamit, még mielőtt a szélsőséges bőrfejűek felébrednek”.
A lázadás (melynek „hivatalos” tetőpontja az volt, amikor a rimaszombati áruházban fagyott hússal verekedtek a fosztogatók) előtt számos elszigetelt, de egyre sűrűbben ismétlődő rablás és spontán tüntetés volt. Utóbbi nálunk még nem történt, előbbiből is csak egy sarkadi nagyáruház 2009-es széthordását őrzi a kollektív emlékezet.
