– Lassan négy éve dübörög az Egyesült Államokból indult válság Európában. Hosszú hónapok óta több európai politikus, elemző az eurózóna végét, vagy legalábbis egyes tagállamoknak az ebből történő kilépését vizionálja. Ráadásul az is látszik, hogy a válság még évekig elhúzódó jelenség lesz. Ilyen környezetben várható-e bármiféle előrelépés idén ősszel, mondjuk már az uniós pénzügyminiszterek szeptember közepi csúcsértekezletén?
– Ma már ott tartunk, hogy az európai politikusok többsége úgy vélekedik, Görögországnak ki kell lépnie az euróövezetből. Fontos ugyanakkor megjegyeznünk, hogy az ezzel kapcsolatos német álláspont és az eurózóna tagállamait tömörítő Eurogroup elnökének, Jean-Calude Juncker luxemburgi kormányfőnek a véleménye lényegesen eltér egymástól. Ugyanis míg Berlin a többségében német finanszírozású görög államadósság leírása után nem adna több esélyt Athénnak, addig Luxemburg és néhány további tagállam még adna egy lehetőséget a görögöknek. Az euróövezet gondjait nehezíti, hogy több jól teljesítő tagállamában, így Finnországban vagy Ausztriában már jó néhányan felvetették, akár vissza is állhatnának saját korábbi nemzeti valutáikra. Sőt, egyes felmérések szerint a német lakosság sem bánná, ha újra márkával fizethetnének. Jelenleg itt tart az euróválság, amelyben a kisebb tagállamoknak is egyre nehezebb kialakítaniuk saját álláspontjukat. Akárcsak Magyarországnak, mivel szomszédai közül rendkívül kényes helyzetben van Szlovákia, belpolitikai krízisben van Ukrajna, mély belpolitikai válsággal küzd Románia. Nem találja a helyét a mai Európában Szerbia. Horvátország nincs tisztában azzal, mit jelent számára a jövő július 1-jei uniós belépés, miközben a korábban a Balkán motorjának tekintett Szlovénia mély gazdasági válságba került, és hitelt kell, hogy felvegyen. Ausztria pedig – mivel náluk a legkisebb a munkanélküliség – úgy véli, nem biztos, hogy számára a jelenlegi állapot lenne a legmegfelelőbb. A magyar diplomácia ezért az egyesek szerint felemásként értékelhető uniós közeledés mellett kitörési pontként nyitott az arab világ, Oroszország és Kína felé is. Az ezekből fakadó eredmények azonban csak később lesznek érzékelhetők.
– Az uniós krízisnél maradva, a szocialista Francois Hollande francia elnökké választásával úgy tűnik, Angela Merkel egyedül marad a fiskális megszorításokra, költségvetési fegyelemre alapozó válságkezelésével. A kritikus olasz és görög hangok mellett ugyanis Párizs sem hajlandó tovább támogatni ezt a német modellt. Valóban elszigetelődhet Berlin?
– Hollande megválasztásával valóban érződik egyfajta berzenkedés a német válságkezelési modellel szemben, amely az olaszok és a görögök részéről azzal párosul, hogy a krízis egyik előidézője az volt, hogy az unión belüli német exporttöbblet a dél-európai tagállamokban csapódott le, negatív gazdasági mutatókat produkálva. Ugyanakkor azt is látni kell, az EU alapja jelenleg is a német–francia együttműködés, ennek hiányában, Berlin nélkül például a francia gazdaság is komoly bajba kerülhet. Ezzel a jelenlegi francia vezetés is tisztában van. Úgy vélem tehát, hogy Németországot a válságkezelés kérdésében nem lehet megkerülni.
– Közép-Európából nézve sokakban felkorbácsolja az indulatokat, hogy ma olyan EU-tagállamokat – Írország, Portugália, Görögország vagy Spanyolország – kell megsegíteni, amelyek több évtizedig élvezték a tagság adta lehetőségeket, többüket felhúzták a jóléti államok szintjére. Hogyan lehet megértetni az euróövezeti tag Szlovákiával, Szlovéniával vagy Észtországgal, hogy ezekért az országokért nyúljanak most a zsebükbe?
– Nehezen. Sajnos Európa már korántsem az az egységes rendszer, amilyennek mondjuk húsz évvel ezelőtt tűnt, illetve, amit húsz évvel ezelőtt gondoltak, hogy majd lehet. Az EU ma egyre inkább széttagozódik, jelentős különbségek alakultak ki az egyes régiói között. Az is látszik, hogy a nyugati jóléti államok túlterjeszkedtek lehetőségeiken, többet fogyasztanak, mint amennyit megengedhetnének maguknak. Lehet, hogy fájdalmas lesz, de ezen változtatni kell, persze ez pillanatnyilag nem vigasz a közép-európai euróövezeti tagok számára.
– Az EU mellett az amerikai gazdaság sem szárnyal. A minap a kongresszus költségvetéssel foglalkozó ügynöksége közölte, az Egyesült Államok idei büdzséjének hiánya szeptember végére átlépi az 1100 milliárd dollárt. Noha Washington – már csak a NATO miatt is – mindig kiemeli a stratégiai szövetségét az EU-val, ebben a helyzetben mégis elképzelhető-e az, hogy az Egyesült Államok egy végső lökést adjon az euró bukásának, csak azért, hogy a dollárt erősítse?
– Az Egyesült Államok alapvető érdeke, hogy a dollárt, mint kulcsfontosságú globális valutát, fenntartsa. Ahogy az is érdekük, hogy ezzel egy időben az ellenfeleket is háttérbe szorítsák. Azt hiszem, Washington mindezt kiválóan tudja menedzselni. Természetes, hogy minden állam, illetve azonos fizetőeszközt használó csoport a saját érdekeit próbálja védeni.
– Az elmúlt négy évben sok, korábban példaértékű gazdasággal bíró államot láttunk bedőlni. Ebben az egyre elkeseredettebbnek tűnő helyzetben vissza lehet-e kapaszkodni?
– Igen. Itt van a válságból eddig egyedüliként kikecmergő Izland példája. Az amerikai ingatlan- és pénzügyi lufi kipukkanása után Európában elsőként bedőlt, azóta az uniós tagságért is bejelentkezett szigetország rendbe tette gazdaságát, visszaállamosította a bankjait, megoldotta a finanszírozási problémákat. Most ismét 3 százalékos évi növekedési kilátásai vannak. Többek között ezért is egyre többen állítják példaként az euróövezet gazdasági gondokkal küszködő tagállamai elé, hogy tessék, itt egy sikertörténet, lehet tőlük tanulni!
– Kérdés persze, hogy Reykjavík vajon valaha visszafizeti-e azt a – nem kis diplomáciai feszültséget is okozó – csaknem 6 milliárd eurót, amit az ország akkor még magánkézben lévő bankjaiba fektetett be mintegy 400 ezer brit és 125 ezer holland?
– Az IceSave néven is emlegetett befektetési alapok kártérítése kapcsán kiírt népszavazáson az izlandiak kétszer is elutasították a külföldi befektetők kárpótlását, így egyelőre nem tudni, hogyan rendezik a kérdést. Persze lehet, hogy valamikor dűlőre jutnak majd a felek.
– Az uniós válság mellett a Közel-Keleten is feszült a helyzet, olyannyira, hogy ezek akár át is rendezhetik az eddigi erőviszonyokat. Az oroszokon, a kínaiakon és az irániakon kívül gyakorlatilag már mindenki Bassár el-Aszad szír elnök fejét követeli. Az Egyesült Államok pedig – a tavalyi líbiai példát másolva – a napokban komoly, a 2003-as iraki inváziót idéző, vegyifegyver- kártyát is meglobogtató diplomáciai offenzívát indított, hogy katonai beavatkozással kényszerítsék ki a damaszkuszi rezsim bukását. Mekkora az esélye egy szíriai intervenciónak?
– Az elmúlt időszak alapján jól látszik, hogy az Egyesült Államok, a Nyugat és a mozlim szunnita világ jelentős része szír beavatkozást készít elő, hogy megdöntse az ottani Irán-barát, szintén mozlim alaviták hatalmát. Franciaország az ENSZ Biztonsági Tanácsának soros elnökeként egy ideiglenes kormány felállításán dolgozik, amelynek fő feladata lenne az elnök elzavarása és a tűzszünet megteremtése. A szíriai rendezést célul kitűző, többek között az ellenzék felfegyverzését megtiltó Kofi Annan volt ENSZ-főtitkár által készített terv ugyanis kudarcot vallott, az ENSZ-megfigyelők elhagyták az országot. Azóta intenzíven áramlik a fegyver mindkét félhez. Nem is beszélve arról, hogy a nyugati hírszerző ügynökségek, valamint az amerikai külügyminisztérium aktívan segítik az amúgy széthúzó, egymással is versengő, több száz szír ellenzéki csoportot. Szíria esetében azonban a Kadhafit megbuktató líbiai forgatókönyv már csak azért sem alkalmazható, mert Oroszország és Kína a tavalyi eseményekből okulva nem akar úgy járni, mint akkor, azaz egy rezsimbuktatás engedélyezése után nem szeretne Szíriából is kiszorulni.
– Moszkvának katonai érdekeltsége is van Szíriában, ám kérdés, meddig állnak még ki a szír rezsimért.
– Való igaz, hogy Oroszország egyetlen földközi-tengeri bázisa Szíriában található. Az is tény, hogy a tartuszi támaszpontot ért minapi támadás, valamint az ellenzéki Szabad Szíriai Hadsereg folyamatos fenyegetése miatt az orosz haditengerészet parancsnoka, Viktor Csirkov altengernagy megjegyezte, kész kivonni onnan az ott szolgáló mintegy ötven tengerészt és katonát. Ugyanakkor úgy látom, Oroszország már belemenne abba, hogy Aszad távozzon, ám azt nem támogatná, hogy a nyugatiak úgy szorítsák ki, mint Kadhafit Líbiából.
– A szír rezsim bukásával kik lennének a legnagyobb nyertesek?
– Ha Aszad megy, akkor Szíria rövid távon stratégiai válságba kerül. Teljes káosz lehet a szomszédos Libanonban, és nehéz helyzetbe kerül az onnan operáló, többek között az amerikaiak és izraeliek által terrorista csoportként számon tartott – Teherán és Damaszkusz által támogatott – Hezbollah. Szíria kiesése így Irán komoly térségi pozícióvesztéseivel járhat, ugyanakkor felértékelődik a Szíriával mostanában épp ezért igencsak harcias hangot megütő Törökország.
– A Nyugat ezzel szemben profitálna-e egyáltalán Aszad kiesésével?
– Az arab tavasz eseményei jól mutatják, hogy a Nyugat kudarcot vallott az arab térség megítélésében. A líbiai Kadhafi és az egyiptomi Hoszni Mubarak elnök kiiktatásával ugyanis két, amúgy megbízható szövetségest vesztettek el a térségben. A két országban ráadásul a demokratikus átmenet sem valósult meg, instabil államok alakultak, amelyekben a moderált iszlamista politikai erők látszanak megerősödni. Arról nem is beszélve, hogy a régió felkelőinek juttatott fegyverek többsége később terrorista csoportokhoz, így az al-Kaidához kerültek. A damaszkuszi rezsim megdöntésével hasonló helyzet állna elő – a demokratizálódásra legkevésbé esélyes – Szíriában, amely akár egy térségi háborúhoz is vezethet, magával sodorva többek között Jordániát, Libanont, Törökországot, Izraelt és akár Iránt is.
– Ha már Iránról beszélünk, Izrael – az iráni atomprogramra hivatkozva – igen aktív háborús retorikát alkalmaz a perzsa állammal szemben. Mekkora az esélye annak, hogy Izrael katonai offenzívát indít Teherán ellen?
– A Moszadot 2002 és 2010 között vezető Meir Dagan szerint Izraelnek őrültség lenne egyedül háborút indítania Iránnal szemben, ráadásul a jelenlegi helyzetben – amikor a megújult, iszlamista Egyiptom és a bizonytalan Szíria felől is ingatagnak tűnik az eddigi határszakasz – ez katasztrofális következményekkel is járhat Izraelre nézve. Azt is figyelembe kell venni, hogy a zsidó államnak is komoly gazdasági problémákkal, megszorításokkal kell megküzdenie. Egy esetleges – szélesebb társadalmi támogatottság nélküli támadás utáni – kudarc tehát felerősíthetné a kormányellenes tüntetéseket. A harmincnapos háborúval és ötszáz áldozattal számoló izraeli kormányzati retorika ezért inkább tekinthető verbális kalandnak és az Egyesült Államok zsarolásának. Egy Iránnal szembeni akció ugyanis nem képzelhető el Amerika nélkül.
– Ahol idén novemberben elnökválasztást tartanak. Washingtonban pedig érthető okokból épp ezért sem erőltetik igazán ezt. Mitt Romney republikánus jelölt győzelme esetén azonban elképzelhető-e, hogy Washington beszállna Izrael oldalán egy Irán elleni akcióba?
– Ha Obamának sikerül újráznia, akkor Izrael nehéz helyzetbe kerül, mivel a jó amerikai–izraeli kapcsolatok ellenére sem biztos, hogy támogatna egy ilyen izraeli elképzelést. Az amerikaiak ráadásul azért sem akarják ezt a háborút, mert nem szeretnék, hogy az irániak felsorakozzanak Mahmúd Ahmadinezsád elnök mögé. Így ugyanis csak a társadalomban amúgy nem túlzottan jelen lévő Amerika-ellenességet fokoznák. Egy esetleges republikánus hatalomátvétel, egy új adminisztráció felállása pedig megint csak hónapokig tarthat, így ez sem kedvez az izraeli elképzeléseknek.
– Ha háború nem is, de a vitatott teheráni atomprogram miatt igen komoly amerikai és uniós embargó sújtja Iránt. Mennyire képesek ezek megtörni, esetleg katonai beavatkozás nélkül nukleáris programjának feladására kényszeríteni a perzsa államot?
– Százszázalékos embargó nincs, ugyanis mindenki ki tudja játszani, pénzzel, kapcsolatokkal. Megvannak tehát azok a csatornák, amelyek Irán számára is egyfajta mozgásteret biztosítanak, de az embargó valóban komolyan sújtja Irán gazdaságát. Igaz, nem annyira, mint amennyire azt a Nyugat szeretné. Így nehéz azt megjósolni, hogy beválnak-e az inflációt, munkanélküliséget is komolyan érintő intézkedések. Izrael persze folyamatosan azt fogja hangoztatni, nem következett be áttörés, ezért kitart a fegyveres beavatkozás mellett.
