Olyanok voltunk, mint egy nagy család – emlékezett vissza az OPNI-beli időkre Gaszner Péter, az intézet egykori osztályvezető főorvosa. A professzor által vezetett, kettes számú osztályon 140 állandó, és számos „bejárós” beteget kezeltek. Az intézményben tíz-húsz ezer volt azoknak a nem bentlakásos betegeknek a száma, akik rendszeresen bejártak az intézetbe.
– Az OPNI-ban kezeltek egyszerűen érezték, hogy tartoznak valahová. A betegek az orvosokhoz és nővérekhez bármikor fordulhattak – hangsúlyozta Gaszner Péter. Az intézmény bezárásával – a professzor szavai szerint – ez a nagy család is megszűnt, a korábban oly meghatározó orvos-beteg kapcsolatok megszűntek. A legtöbben ugyanis „idegenné” váltak más kórházakban, mivel már nem abban a bánásmódban részesültek, mint a Lipótban. Gaszner szerint az intézmény megszűnését követően a legtöbb öngyilkos ebből a csoportból került ki.
A professzor egyébként az intézet bezárása után a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikájára került, ahol a mai napig egyetemi oktatóként tanít. Emellett magánrendelést is folytat, amely során sok, korábban az OPNI-ban kezelt betegét is fogadja. – A mai napig vannak, akik eljönnek hozzám közülük, többek között skizofrének és depressziósok. Őket ingyen kezelem, hiszen a legtöbbjüknek még zsíros kenyérre sem telik – magyarázta Gaszner Péter.
– Papíron az intézmény valamennyi betegének lett helye, hivatalosan tehát senki nem került utcára – tárta a lap elé a száraz adatokat Németh Attila, a Nyírő Gyula Kórház főigazgató főorvosa. A pszichiáter ugyanakkor elismerte: sokan szétszéledtek, akikről viszont nem rendelkeznek információval. Mivel az orvos-beteg kapcsolat a pszichiátriai betegek esetében kiemelt jelentőségű, voltak olyanok, akik korábbi orvosuk elvesztése miatt maradtak kezeletlenül. Az elkallódott betegek egy másik része pedig azért került utcára, mert a családjuk nem fogadta vissza őket az intézmény felszámolása után.
A Magyar Pszichiátriai Társaság (MPT) elnöke a Magyar Nemzetet úgy tájékoztatta, egy évvel az OPNI bezárása után a TAJ-számok nyomon követése alapján maga a minisztérium – amely egyébként tagadta, hogy bármilyen ellátási zavar keletkezett volna – hozta nyilvánosságra, hogy az intézményben kezelt skizofrének közül 87 beteg egy éve nem kapott gyógyszert, tehát ellátatlan maradt. Lehóczky Pál ugyanakkor hozzátette, más betegségcsoportra nem készült ilyen felmérés. – Amennyiben más betegeknél is hasonló mértékű volt az ellátásból való kiesés, az több száz embert jelenthetett – fogalmazott.
Az intézet összesen 849 fekvőbeteg-ággyal működött. Ezek egy részét a nagyobb fővárosi kórházakba helyezték át, így kapott a Nyírő Gyula Kórház körülbelül hetvenet és a Merényi Gusztáv Kórház több mint százat. Nagy számban kapott ágyakat a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikája is, és a három budapesti intézményen kívül a fővároshoz közeli kerepestarcsai kórházba is jutott legalább húsz hely. A neurológiai ágyak többségét azonban Németh Attila tájékoztatása szerint megszüntették, és hasonló sorsa jutott száz-kétszáz pszichiátriai fekvőhely is.
Az OPNI bezárásával nem csak a betegek helyzete vált bizonytalanná. Németh Attila elmondta, három-négy évvel a Lipót megszűnése után a korábban ott dolgozó orvosok negyven százaléka már nem praktizált, ők ugyanis vagy nyugdíjba mentek, vagy külföldre vándoroltak. A szocialista–szabad demokrata időszak egészségügyi kormányzata akkor azzal érvelt, hogy az OPNI dolgozói majd a vidéki kórházak osztályain helyezkednek el, ezzel csillapítva a számos megyét érintő orvoshiányt. Ez az elképzelés azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, például Borsod-Abaúj-Zemplén megyében ugyanolyan kevés orvos dolgozott, mint korábban. – Az orvosok hatvan százaléka maradt a szakmában, ők többnyire Budapesten nyitottak magánpraxist, vagy pszichiátriai gondozókban helyezkedtek el, tehát kevesen folytatták a munkát kórházi osztályon – fogalmazott a főorvos.
Szalai Laura
A teljes cikket a pénteki Magyar Nemzetben olvashatja.
