– Miniszter úr, több mint egy év telt el azóta, hogy távozott a tárca éléről. Hiányzik a politika?
– A leköszönésem utáni első hetekben persze, hiányzott, az egy kissé nosztalgikus, ámde rövid időszak volt. A két év alatt olyan életrendem alakult ki, amelyben a hétfő mindig hétfő volt, percre beosztott, sűrű programokkal, ugyanígy a kedd, a szerda Ott voltak a kormányülések, az Országgyűlés, és mindeközben rengeteg váratlan és izgalmas esemény is alakította a hetemet. Komoly kihívás volt egyrészt a kormányban dolgozni, másrészt pedig a minisztérium munkatársaival együtt végezni azt a munkát, ami erre a nagyon összetett és korábban még soha nem látott tárcára várt.
– Mindezek után nem volt nehéz visszatérni a szürke hétköznapokba?
– Egy cseppet sem gondolnám szürkének ezeket a napokat. Egyik nap még a magyar kormány tagja voltam, másnap pedig már itt, a Semmelweis Egyetem anatómia intézetében várt az egyetemi oktatás, ami mindig is szívügyem volt. Ezenkívül a Funkcionális anatómia tankönyv átdolgozott kiadásának befejezése is sürgetett. A könyv hatvan-hetven százalékban készen volt már 2010-ben is, azonban a bársonyszékben eltöltött évek alatt félre kellett tennem az írást. Szerencsére a kiadó megadta ezt a kegyelmi türelmi időt.
– Végül sikerült befejeznie a tankönyvet?
– Még néhány hét és elkészül. Hozzáteszem, ez a tevékenység nem engedett messze – földrajzilag sem – attól a körtől, ahol korábbi munkámat láttam el, hisz a Szalay utcába ma is állandó belépőm van. Emellett megbíztak a Magyar UNESCO-bizottság elnöki feladatainak ellátásával, ami szintén nagyon sokrétű társadalmi feladat. Ezek voltak tehát az elmúlt egy év fő motívumai, na és persze a gyümölcsfákhoz is többet jutottam, s az unokákra is több idő jutott.
– Bizonyára örültek annak, hogy visszakapták a nagypapájukat
– Igen, jóval többet látjuk egymást, és többet tudok mesélni róluk, mint egy évvel ezelőtt tudtam volna.
– A szűk család miként élte meg, hogy minden visszatért a régi kerékvágásba?
– Nekik ez nagy fellélegzés volt. A feleségem támogatását a miniszteri munka első percétől kezdve, folyamatosan éreztem, és ő abban a két évben sokat izgult értem. Együtt hoztuk meg ezt a jelentős döntést is.
A teljes interjút a Magyar Nemzet szombati számában olvashatja.
(Szalai Laura)
