Örök időkre állandó jelzője lett Julius Jacob von Haynaunak a bresciai hiéna, miután 1849 tavaszán a császári-királyi haderő ellen lázadó észak-itáliai városban, Bresciában nyilvánosan megvesszőztette azokat az ápolónőket, akik a kórházukban fekvő sebesült osztrák katonáknak nem a gyógyulását, hanem a halálát siettették. Évekkel később Brüsszelben is ezt vetették Haynau szemére, tettlegesen is, nem a magyar férfiakkal szembeni könyörtelenségét. (Az aradi tizenhárom miatt Londonban püfölték el.) Főparancsnoka, Joseph Wenzel Radetzky levélben köszönte meg neki határozott bresciai fellépését. Uralkodója pedig, Ferenc József, amikor Európa teljesen elcsendesült, jelentős mennyiségű államkötvénnyel méltányolta szolgálatait.
Hogy Kádár Jánosnak ki miként hálálkodott ’57-ben, ’58-ban a Magyarországot elborító halálos csend miatt, nem tudom. (Hálálkodtak egyáltalán, vagy csak tudomásul vették a keleti blokkbéli főparancsnokok alattvalójuk „példás” szorgalmát?) De azt tudom, hogy az ötvenhatos forradalomban halált megvető bátorsággal és segítőkészséggel részt vevő nőkkel szemben tanúsított magatartását senki nem rótta fel neki. Se életében, se holtában nem titulálta senki sem Kádár Jánost budapesti hiénának, ütleget sem kapott miatta, s nem sújtotta megvetés.
A történészek, amint lehetett, kikutatták, ki volt az a hat asszony, akiket ötvenhatos bűneikre hivatkozva halálos ítélettel sújtottak. Valamennyien a korabeli uralkodó osztály – munkás- vagy parasztcsaládok – gyermekei voltak, és szinte mind a még Rákosi Mátyás nevével jelzett diktatúra áldozatai.
Angyal Józsefné Friedl Valériát, aki a magyar sport és a hazai felsőoktatás mecénásaként számon tartott Albrecht főherceg uradalmában titkárnőként dolgozott, hűtlenség vádjával 1951-ben szabadságvesztésre ítélték. Aligha meglepő, hogy börtönélményei hatására a fordítóként dolgozó asszony az októberi forradalmat kitörő örömmel üdvözölte. Túl a negyvenen a harcokban nem vett részt, „csak” Nyugat-Európát tudósította szülőhazája gazdasági és politikai életéről – a szabadságharc leverése után is.
Bakos Gyuláné Salabert Erzsébetet csavargóként iktatták a bírósági iratok. A rádió ostromától követte a forradalom eseményeit, és még 1957. március 15-én sem rejtette véka alá a felkelésről és annak vérbe fojtásáról vallott nézeteit. Egy óbudai vendéglő ablakait cifrázó vörös szalag megszaggatása s megtaposása lett a fő bűne, voltaképpen amiatt kellett huszonnyolc évesen meghalnia.
Havrilla Béláné Sticker Katalin – Wittner Mária bajtársa és cellatársa – kora gyermekéveitől kezdve az árvaházak keserű kenyerét ette. Szülőanyja hol magához vette, hol állami gondozásba adta, zaklatott kamaszkorának természetes következménye lett, hogy felnőtt élete sem volt sikeres. 1956 őszén azonban a Corvin köznél olyan közösségre talált, amelyben akkor is becsülték, ha a sebesülteket ápolta, s akkor is, ha fegyveres őrszolgálatot vállalt. Ausztriából Kádár hívó szavában bízva s vőlegénye kérésére tért vissza – a börtönbe, a bitó alá. Hóhérától szép szőke haját féltette, nem az életét.
Magori Máriát, aki állítólag írni s olvasni is alig tudott, korábban orgazdaság vádjával juttatták börtönbe. A forradalmat úgy szolgálta ez a középkorú asszony, ahogyan a képességei engedték és a körülmények diktálták: Molotov-koktélokat gyártott a Thököly úti felkelőcsoportnak. Mányi – egyes források szerint: Mági – Erzsébet Budapesten, a Belügyminisztérium tudakozójában, majd a gyűjtőfogház telefonközpontjában dolgozott. Idővel azonban megelégelte bizalmi állásait, és visszaköltözött a szülőföldjére. Gyulán közveszélyes munkakerülésért börtönbe csukták. Október 23-án szabadult, Szegeden, Békéscsabán, Gyulán követte figyelemmel a vidék mozgolódásait. Senkivel nem került összetűzésbe egyik városban sem, mégis halálra ítélték. Mindössze húszéves volt, amikor a békéscsabai lőtéren kivégezték.
Tóth Ilona, a szervezkedésben való részvétel és gyilkosság vádjával halálra ítélt orvostanhallgató szintén egyszerű családból származott. Fejkendős édesanyjából gyakran lett „vágókép”, amikor „a gyilkos medika” peréről mozgóképes összeállításokkal tudósították az országot. Ám ennek a tehetséges, művelt, egyenes jellemű lánynak nem volt az életében egyetlen olyan „kényes pont” sem, mint amilyenek a többi halálra ítélt asszony sorsát tarkították.
Tisztes családi háttere volt, nem volt csavargó, munkakerülő, sem prostituált. Nem állt, koránál fogva nem is állhatott a „reakció szolgálatában”, nem levelezett a Szabad Európa Rádióval, Molotov-koktélokat sem gyártott Az ő példájával hatásosan lehetett tanúsítani, milyen romboló munkát végeztek hazánkban az ellenforradalmi erők – így okoskodhattak a kádári „igazságszolgáltatás” forgatókönyvírói.
Tóth Ilonának ma szobra áll Budapesten. Kiskunmajsán is, az ’56-os kápolnában. Nevét egészségügyi intézmények viselik. Ártatlanságát viszont – a Fővárosi Bíróság 2001-es felmentő nyilatkozata ellenére – többen vitatják még ma is. Tisztelői s konok vádlói is gondoskodnak hát róla, hogy alakja az 1956-os forradalommal együtt a közemlékezetben megmaradjon. Ötvenhatos társnőit azonban – ha egy-egy dobozából nagy ritkán elővett dokumentumfilm, szűk befogadói réteget megérintő tanulmány vagy emlékirat meg is idézi őket – a múló idő ítéli feledésre. Talán még azokat is – a közéletünk fontos szereplőjeként színen levő Wittner Mária kivételével –, akik 1990 után személyesen számolhattak be ’56 utáni kálváriájukról. A napihírekre ügyelők sokadalmát ma már nemigen foglalkoztatja, hogy ki volt a forradalom Vadmacskája – Márton Erzsébet –, aki Marosán Györgyöt letartóztatta. (Első fokon halálra ítélték, majd ezt tizenöt évi börtönbüntetésre változtatták. A kihallgatások során, a „gumibotos kínmesterek” munkájának hatására Márton Erzsébet egészségi állapota viszszafordíthatatlanul megromlott. Amikor megnyíltak előtte a börtönkapuk, mindössze huszonhárom éves volt, egészséges fiatalasszonyként többé mégsem élhetett.) Ma már az sem téma, vajon kit rejthetett a Kisaranyos becenév. (A gyönyörű, szőke nő, Horváth Lászlóné Lasnyik Éva, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem tanára a Corvin köz közelében „hadtápot” működtetett, hogy a szabadságharcosok, ha a fegyveres összeütközéseket túl is élik, éhen ne haljanak.)
Hosszú Mariról, aki vöröskeresztes autójával mindig ott volt a harcok helyszínén, és a fegyveres felkelők egyik összekötője lett, senki nem tudta, hogy az igazi neve Sebestyén Mária. Ez mentette meg az életét. Pedig ott volt ez a feltűnő jelenség a szovjet megszállás hófordulójára, december 4-re szervezett nőtüntetésen is. („Magyar Anyák! Magyar Lányok, Asszonyok! Most rajtatok a sor. Amikor az óramutató 11-et mutat, induljatok a Hősök terére! Emlékezzetek hős halottainkra!” – a Péterfy Sándor utcai kórház alagsorában kinyomtatott sok ezer röplap így mozgósította a fővárosi asszonyokat. Példájukat december 6-án Gyulán, 7-én Székesfehérváron, Esztergomban és Pécsett követték az ottani lányok, asszonyok. Miskolcon december 9-én, Egerben 10-én. A gyengébb nem demonstrációjából szinte országos mozgalom lett.) Hosszú Mari annak a delegációnak is tagja lett, amelyik a tüntetők kérését, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetét a hazánkban történtekről hitelesen tájékoztassák, az Amerikai Egyesült Államok budapesti követségének tolmácsolta. Egy padra felállva ő közvetítette az asszonyoknak a követség válaszát is: továbbítják New Yorkba a kérelmüket. De Hosszú Mari száguldott el – motoron – a margitszigeti nagyszállóhoz is, hogy az ott időző indiai nagykövetet, értesülése szerint az ENSZ-ben is komoly tisztséget betöltő Krisna Menont rávegye, személyesen győződjön meg róla, miként vonulnak a főváros utcáin a fegyvertelen asszonyok a tankokkal szemben.
A félelmet, úgy tűnik, sem ő, sem a néma menet többi tagja nem ismerte. Mintha e drámai órákban Kéthly Anna híres mondásával azonosultak volna az utolsó forradalmi kiadvány, az Élünk által toborzott lányok, asszonyok: „Aki fél, menjen cukrászkisasszonynak!”
A hatvanadik életéve felé közeledő politikusnő – maga is sokgyermekes munkáscsalád gyermeke, az önképzés bajnoka, a parlament mandátumát huszonnégy éven át megőrző képviselője, a Rákosi-korszak életfogytiglani börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélt foglya, az ’56-os Nagy Imre-kormány államminisztere – ez idő tájt New Yorkban, az ENSZ magyar bizottságánál „Magyarország egyetlen törvényes külföldi képviselőjeként” a forradalomról szóló jelentés elkészítésében segédkezett. Maradék életében sem tett egyebet: 1956-ra emlékeztette a világot. Ahogyan emigránstársai írták róla, akit csak lehetett, a magyar ügy siratására invitált.
A siratóasszony – ez lett Nyugat-Európában a rettenetes honvágytól gyötört Kéthly Anna ragadványneve. Nemzedéktársának, Makay Margitnak az ötvenhatos fellépéséről jóval később, 2005-ben számolt be egy szemtanú. Szabad György, 1956-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetem újkori és legújabb kori magyar történelmi tanszékének adjunktusa, az októberi lázas napokban az intézmény forradalmi bizottságának a tagja, így emlékezett rá az egyetem ötvenhatos eseményeit megidéző filmben: október 23-án valahol a magasban, az egyik erkélyen vagy ablakban megjelent a belvárosi utakra tóduló diáksereg fölött a Nemzeti Színház feketébe öltözött művésznője. Kitárta karjait, és mint a haza nemtője így köszöntötte őket: Megáldalak, magyar ifjúság! Az áldást tehát már a kezdet kezdetén megkapták az ötvenhatos fiatalok, fiúk, lányok egyaránt. Az elismerés azonban évtizedeken keresztül váratott magára. A történelmi emlékezet meg? Olykor még ma is akadozik. Ha hagyjuk.
Lőcsei Gabriella
