„Aki fél, menjen cukrász kisasszonynak!”

Kisaranyos, Hosszú Mari – a közös történelmi emlékezet részei ők is.

Bakos Gyuláné Salabert Erzsébetet csavargóként iktatták a bírósági iratok. A rádió ostromától követte a forradalom eseményeit, és még 1957. március 15-én sem rejtette véka alá a felkelésről és annak vérbe fojtásáról vallott nézeteit. Egy óbudai vendéglő ablakait cifrázó vörös szalag megszaggatása s megtaposása lett a fő bűne, voltaképpen amiatt kellett huszonnyolc évesen meghalnia.

Havrilla Béláné Sticker Katalin – Wittner Mária bajtársa és cellatársa – kora gyermekéveitől kezdve az árvaházak keserű kenyerét ette. Szülőanyja hol magához vette, hol állami gondozásba adta, zaklatott kamaszkorának természetes következménye lett, hogy felnőtt élete sem volt sikeres. 1956 őszén azonban a Corvin köznél olyan közösségre talált, amelyben akkor is becsülték, ha a sebesülteket ápolta, s akkor is, ha fegyveres őrszolgálatot vállalt. Ausztriából Kádár hívó szavában bízva s vőlegénye kérésére tért vissza – a börtönbe, a bitó alá. Hóhérától szép szőke haját féltette, nem az életét.

Magori Máriát, aki állítólag írni s olvasni is alig tudott, korábban orgazdaság vádjával juttatták börtönbe. A forradalmat úgy szolgálta ez a középkorú asszony, ahogyan a képességei engedték és a körülmények diktálták: Molotov-koktélokat gyártott a Thököly úti felkelőcsoportnak. Mányi – egyes források szerint: Mági – Erzsébet Budapesten, a Belügyminisztérium tudakozójában, majd a gyűjtőfogház telefonközpontjában dolgozott. Idővel azonban megelégelte bizalmi állásait, és visszaköltözött a szülőföldjére. Gyulán közveszélyes munkakerülésért börtönbe csukták. Október 23-án szabadult, Szegeden, Békéscsabán, Gyulán követte figyelemmel a vidék mozgolódásait. Senkivel nem került összetűzésbe egyik városban sem, mégis halálra ítélték. Mindössze húszéves volt, amikor a békéscsabai lőtéren kivégezték.

Tóth Ilona, a szervezkedésben való részvétel és gyilkosság vádjával halálra ítélt orvostanhallgató szintén egyszerű családból származott. Fejkendős édesanyjából gyakran lett „vágókép”, amikor „a gyilkos medika” peréről mozgóképes összeállításokkal tudósították az országot. Ám ennek a tehetséges, művelt, egyenes jellemű lánynak nem volt az életében egyetlen olyan „kényes pont” sem, mint amilyenek a többi halálra ítélt asszony sorsát tarkították.

Tisztes családi háttere volt, nem volt csavargó, munkakerülő, sem prostituált. Nem állt, koránál fogva nem is állhatott a „reakció szolgálatában”, nem levelezett a Szabad Európa Rádióval, Molotov-koktélokat sem gyártott Az ő példájával hatásosan lehetett tanúsítani, milyen romboló munkát végeztek hazánkban az ellenforradalmi erők – így okoskodhattak a kádári „igazságszolgáltatás” forgatókönyvírói.

Tóth Ilonának ma szobra áll Budapesten. Kiskunmajsán is, az ’56-os kápolnában. Nevét egészségügyi intézmények viselik. Ártatlanságát viszont – a Fővárosi Bíróság 2001-es felmentő nyilatkozata ellenére – többen vitatják még ma is. Tisztelői s konok vádlói is gondoskodnak hát róla, hogy alakja az 1956-os forradalommal együtt a közemlékezetben megmaradjon. Ötvenhatos társnőit azonban – ha egy-egy dobozából nagy ritkán elővett dokumentumfilm, szűk befogadói réteget megérintő tanulmány vagy emlékirat meg is idézi őket – a múló idő ítéli feledésre. Talán még azokat is – a közéletünk fontos szereplőjeként színen levő Wittner Mária kivételével –, akik 1990 után személyesen számolhattak be ’56 utáni kálváriájukról. A napihírekre ügyelők sokadalmát ma már nemigen foglalkoztatja, hogy ki volt a forradalom Vadmacskája – Márton Erzsébet –, aki Marosán Györgyöt letartóztatta. (Első fokon halálra ítélték, majd ezt tizenöt évi börtönbüntetésre változtatták. A kihallgatások során, a „gumibotos kínmesterek” munkájának hatására Márton Erzsébet egészségi állapota viszszafordíthatatlanul megromlott. Amikor megnyíltak előtte a börtönkapuk, mindössze huszonhárom éves volt, egészséges fiatalasszonyként többé mégsem élhetett.) Ma már az sem téma, vajon kit rejthetett a Kisaranyos becenév. (A gyönyörű, szőke nő, Horváth Lászlóné Lasnyik Éva, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem tanára a Corvin köz közelében „hadtápot” működtetett, hogy a szabadságharcosok, ha a fegyveres összeütközéseket túl is élik, éhen ne haljanak.)

Hosszú Mariról, aki vöröskeresztes autójával mindig ott volt a harcok helyszínén, és a fegyveres felkelők egyik összekötője lett, senki nem tudta, hogy az igazi neve Sebestyén Mária. Ez mentette meg az életét. Pedig ott volt ez a feltűnő jelenség a szovjet megszállás hófordulójára, december 4-re szervezett nőtüntetésen is. („Magyar Anyák! Magyar Lányok, Asszonyok! Most rajtatok a sor. Amikor az óramutató 11-et mutat, induljatok a Hősök terére! Emlékezzetek hős halottainkra!” – a Péterfy Sándor utcai kórház alagsorában kinyomtatott sok ezer röplap így mozgósította a fővárosi asszonyokat. Példájukat december 6-án Gyulán, 7-én Székesfehérváron, Esztergomban és Pécsett követték az ottani lányok, asszonyok. Miskolcon december 9-én, Egerben 10-én. A gyengébb nem demonstrációjából szinte országos mozgalom lett.) Hosszú Mari annak a delegációnak is tagja lett, amelyik a tüntetők kérését, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetét a hazánkban történtekről hitelesen tájékoztassák, az Amerikai Egyesült Államok budapesti követségének tolmácsolta. Egy padra felállva ő közvetítette az asszonyoknak a követség válaszát is: továbbítják New Yorkba a kérelmüket. De Hosszú Mari száguldott el – motoron – a margitszigeti nagyszállóhoz is, hogy az ott időző indiai nagykövetet, értesülése szerint az ENSZ-ben is komoly tisztséget betöltő Krisna Menont rávegye, személyesen győződjön meg róla, miként vonulnak a főváros utcáin a fegyvertelen asszonyok a tankokkal szemben.

A félelmet, úgy tűnik, sem ő, sem a néma menet többi tagja nem ismerte. Mintha e drámai órákban Kéthly Anna híres mondásával azonosultak volna az utolsó forradalmi kiadvány, az Élünk által toborzott lányok, asszonyok: „Aki fél, menjen cukrászkisasszonynak!”

A hatvanadik életéve felé közeledő politikusnő – maga is sokgyermekes munkáscsalád gyermeke, az önképzés bajnoka, a parlament mandátumát huszonnégy éven át megőrző képviselője, a Rákosi-korszak életfogytiglani börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélt foglya, az ’56-os Nagy Imre-kormány államminisztere – ez idő tájt New Yorkban, az ENSZ magyar bizottságánál „Magyarország egyetlen törvényes külföldi képviselőjeként” a forradalomról szóló jelentés elkészítésében segédkezett. Maradék életében sem tett egyebet: 1956-ra emlékeztette a világot. Ahogyan emigránstársai írták róla, akit csak lehetett, a magyar ügy siratására invitált.

A siratóasszony – ez lett Nyugat-Európában a rettenetes honvágytól gyötört Kéthly Anna ragadványneve. Nemzedéktársának, Makay Margitnak az ötvenhatos fellépéséről jóval később, 2005-ben számolt be egy szemtanú. Szabad György, 1956-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetem újkori és legújabb kori magyar történelmi tanszékének adjunktusa, az októberi lázas napokban az intézmény forradalmi bizottságának a tagja, így emlékezett rá az egyetem ötvenhatos eseményeit megidéző filmben: október 23-án valahol a magasban, az egyik erkélyen vagy ablakban megjelent a belvárosi utakra tóduló diáksereg fölött a Nemzeti Színház feketébe öltözött művésznője. Kitárta karjait, és mint a haza nemtője így köszöntötte őket: Megáldalak, magyar ifjúság! Az áldást tehát már a kezdet kezdetén megkapták az ötvenhatos fiatalok, fiúk, lányok egyaránt. Az elismerés azonban évtizedeken keresztül váratott magára. A történelmi emlékezet meg? Olykor még ma is akadozik. Ha hagyjuk.

Lőcsei Gabriella