– Melyik az a mozzanat az 1956-os forradalom személyes eseményeiből, amelyik a legerősebben égett önbe?
– A szolidaritás érzése, az odaadás a másik iránt, amit 1956-ban megtapasztaltam, és amivel harminchárom évvel később, amikor visszatértem Magyarországra, már nem találkoztam. Talán csak most, a nagy árvíz idején láttam, hogy a magyarokban, ha nagyon mélyen is, de van önfeláldozás.
– Hogyan lett forradalmár?
– Ahogy telik az idő, sokszor végiggondolom a történteket. Szép szózatok fogalmazódtak meg nemzeti felkelésről, szabadságharcról stb.; de ha végigvesszük azt, ami történt, árnyaltabb a kép. Diákok voltunk, a rendszer a tenyerén hordozott bennünket. Csak azt kívánták meg tőlünk: tanuljunk, ne kritizáljunk semmit, azaz legyünk hívő emberek. Apám állomásfőnök volt Pusztamonostoron, igaz, abba a kategóriába tartozott, amelynek a tagjai nem voltak ugyan a rendszer ellenségei, de odafigyeltek rájuk, mivel egykor a Horthy-rendszer köztisztviselői rétegéhez tartoztak.
– Ha minden ilyen kerek volt, akkor mégis mi vetett lángot önben 1956 októberében?
– Volt néhány momentum, mely elgondolkodásra késztetett. 1955–56 fordulóján például megtörténhetett az, hogy a debreceni egyetemen, ahol tanultam, egy orvostanhallgató párt besúgtak azért, mert elmentek Nyíregyházára vasárnapi misére. Kizárták őket Magyarország összes egyeteméről, és nyilvános meghurcolásban volt részük, mintha a legnagyobb bűnözők lennének. Persze azok is voltak, hiszen megtagadták az ideológiát, amelyet napról napra gyömöszöltek az agyukba. Építettem Sztálinvárost is, cséplőgépellenőr is voltam – elmondhatom, akkoriban nem volt problémám a rendszerrel, de ez a történet mélyen elgondolkodtatott
– Hogyan dolgozott egy fiatalkorú cséplőgépellenőr az ötvenes években?
– 1953-ban még rengeteg ember volt kitelepítve Budapestről a Hortobágyra: gyártulajdonosok, tábornokok, rendőrtisztek, ügyvédek az előző rendszerből, akik közül néhányat az én brigádomba osztottak be. Én voltam a brigádvezető; hajnali fél ötkor keltünk, este hétig dolgoztunk: hozták a búzát az állami gazdaságból, hetekig csépeltünk. Mosakodási lehetőség nem volt, a puszta ég alatt, szalmában aludtunk. Szót értettem ezekkel az emberekkel, akik között ott volt a magyar hadsereg pszichológiai részlegének parancsnoka is. Igaz, nem esett nehezemre: az egyik nagybácsim katonatiszt volt a második világháborúban, Debrecen bombázásakor halt meg. A másik nagybátyámat, aki szintén tiszt volt, elvitték több évre a Szovjetunióba a gulágra. Vasutas apámért pedig – aki részt vett az 1943-as szárszói konferencián kisgazda színekben – Gerő Ernő később személyesen jött az állomásra, hogy rávegye: lépjen be a kommunista pártba. De a változások megindultak; 1956 nyarán már jöttek a hírek a Petőfi Körről és a követelésekről, amelyek semmi különöset nem tartalmaztak, csak hogy lehessen bizonyos dolgokat írni, lehessen bizonyos dolgokat olvasni, és lehessen bizonyos dolgokról beszélni. Ám halvány fogalmam sem volt arról, hogy ebben a forradalomban én részt fogok venni. Aki azt mondja, ez a forradalom tudatosan tört ki, az vagy nem vett részt benne, vagy úgy akarja beállítani.
– Mi történt Debrecen október 23-áján?
– Vénasszonyok nyara volt, szép napsütéses idő, mi, diákok elindultunk az egyetemről, követve a szegediek példáját, és felvonultunk a nagytemplom elé, reformokat követelve, akár a pesti diákság. Magától Komócsin Zoltántól, a rettegett kommunistától kaptam megbízólevelet a Hajdú-Bihar megyei pártbizottság nevében, hogy menjek föl Budapestre segíteni a MEFESZ- [Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége – M. G.] diákparlament előkészítő munkáját. Nekem hiába hamukáznak ma az elvtársak, hogy így meg úgy: ott olvasható Komócsin aláírása.
– Önt a párt bízta meg, hogy forradalmár legyen
– Akkor meg Biszku elvtársék miről beszéltek, miért akasztottak?! Mindenesetre Pesten a forradalom alatt mindig volt hol aludnom s volt mit ennem. Ez volt az a spontán szolidaritás, amely ma már nincs meg. Amikor Debrecenből október 28-án fölértünk, csatlakoztunk a bölcsészdiákok csoportjához. Tudja, hol aludtam én? Lukács György dolgozószobájában! Amikor Debrecenből küldeni akartak rizst, lisztet, szalonnát a csepeli munkásoknak, katonai repülőgépet szerveztem, fogalmam sincs, hogyan, és vittük a postát, a gyógyszert, hoztuk az élelmiszert. Az egyik ilyen levélnek köszönhettem aztán, hogy Olaszországba kerültem Majd az volt a feladatunk, hogy megakadályozzuk a túlkapásokat, hogy fönntartsuk a rendet. Jászjákóhalmán egy ávóst akartak meglincselni. Odamentünk az osztagunkkal, amely túlnyomórészt végzős középiskolásokból állt; ennek tagja volt Gedai István is, később a Nemzeti Múzeum főigazgatója. Felszólítottuk az embereket, hogy ne tegyék, ne piszkítsák be a forradalom tisztaságát. Mert egy ilyen népítélet egyenlővé tenne azokkal a vadállatokkal, akik a kommunizmus vagy a fasizmus nevében követték el bűneiket. A kimentett ávóst becsuktuk a fogdába; később fel akarták használni az ellenünk indított perben, de nem volt hajlandó terhelő tanúvallomást tenni, mondván, ezeknek a srácoknak köszönheti az életét. Kilépett az ÁVO-ból, Szolnokon lett piaci ellenőr.
– Mi történt Jászberényben november 4-én?
– Kicsit lőttünk az oroszokra
– Részletesebben?
– Erről nem akarok igazán, ez olyan
– Nem hencegés. Történelem.
– Nagyon komplex dolog ez a történelem. Jászberényben volt egy orosz páncélosezred. Pesten már folytak a harcok, de mi aláírtunk egy megnemtámadási egyezményt a szovjet parancsnokkal, akit korábban meggyőztünk arról, hogy ha nem avatkoznak be, nem esik bántódásuk a városban kint élő orosz katonáknak és családtagjaiknak. Először nem is akartuk elhinni, hogy Budapestet november 4-én megtámadták a szovjetek. Épp egy kisteherautóval mentünk a város szélén, amikor irtózatos csörömpölésre lettünk figyelmesek. Nagykáta, Hatvan, Szolnok felől, minden irányból vonultak be a tankok Jászberénybe. Leugrottunk a teherautóról, mindenki ment, amerre látott. Ahogy mennék a rendőrség épületéhez, olyan sorozatot kaptam, hogy meghűlt bennem a vér. Viszonoztam a tüzet, majd kézigránátot is hajítottam a támadók felé, biztos, ami biztos. Később lőttünk a tankokra is, azok meg fölgyújtották a templomtornyot, mondván, onnan tüzeltünk.
– Orvostanhallgató létére elég magabiztosan bánt a kézifegyverekkel
– Mit gondol, miért volt ilyen sikeres az ellenállásunk egy katonai nagyhatalommal szemben? Nem szoktak erről beszélni, de aki akkoriban Magyarországon egyetemre került, az már szinte kiképzett katonának számított. Minden héten négy óra katonai ismeret volt; júniusban pedig minden fiú és lány egyetemista ment katonának az egész ország területén. Aki pedig nem ment egyetemre, az rendes sorkatonai szolgálatra vonult be. A huszonéves fiatalok kész harcosok voltak. Ha mi, egyetemisták nem kapunk kiképzést, nem lett volna forradalom. A kommunisták tették lehetővé a fegyveres ellenállást. Miközben a kiképzés alapja az volt, hogy a méltóságunkat megtörjék, és hogy ágyútöltelékek legyünk egy esetleges háborúban. Megesett például, hogy fölsorakoztatták az egyetemistaezredet, hogy dörgedelmeket intézzenek hozzánk. Valaki a sorban elszólta magát: Eppur si muove, azaz És mégis mozog. Elbődült a századparancsnok: Ki volt az a marha, ba** meg! Mire többen: Galilei. A parancsnok: A kurva anyját, Galilei, lépjen ki! Mivel Galilei nem lépett ki, kiállították az egész ezredet a tűző napra.
– A „mégis mozogból” véres harcok árán „mégsem mozog” lett, visszaállt a „rend”. Merre menekült?
– Tanyasi utakon, gyalog futottunk Pest felé. Tápiószelén, a Blaskovich-kastélyban bújtunk el. Ott utáltam meg az amerikaiakat. Hallgattuk az Amerika Hangját, amely ellenállásra buzdított bennünket, és segítséget ígért, ha kitartunk. Ám november 7-én Eisenhowert újra megválasztották elnöknek – aztán nem történt semmi. Vagyis a magyar forradalom és szabadságharc az amerikai elnökválasztási kampány része volt, nem több. Menekültünk tovább nyugat felé, mert apám jelezte, nehogy hazamenjek, mivel az az ávós, akit kimentettünk a lincselésből, már keres engem. November 10-én értünk Pestre. Minden reggel bejártam a MÁV-kórházba gyalog az Astoriától, ott kaptam papírt arról, hogy felcserként dolgozom, így szabadon közlekedhettem. Egyik este jövök végig a Teréz körúton, világítás nem volt, mélyen a pufajkámba burkolózva, havas eső esett. Egyszer csak ismerős beszédet hallok, lelassítok: hát a fene egye meg, az az ávós volt, akit mi letartóztattunk Jászberényben El kellett innen menni! Annyit elárulok magának, hogy mi ezt az embert kihallgattuk még a fogdában, és amit elmondott, attól égnek állt a hajunk. Leültettük egy szeneskályha mellé, és amikor kicsit melege lett, mondtam neki, látja, ha maga lenne most az én helyemben, kiültetne a második emeleti ablakba, és székestül kilökne. Vagy kivinne a Zagyva partjára, és egyszerűen agyonlőne. Na, ez a különbség köztünk!
– Ez az ávós adta a végső lökést az emigrációhoz?
– Így van. Apám vasutas kapcsolatainak segítségével levonatoztam Hegyeshalomig, majd átmentem a határon november végén, és Bécsbe érkeztem. Ott tekeregtem, míg egy segélyező diákszervezetnél arra az opera-énekesnőre nem bukkantam véletlenül, akinek októberben a levelét vittem a vőlegényéhez Debrecenbe. E levél miatt tudtak együtt lelépni Magyarországról. Olaszországba készülődtek, mivel néhány száz diákot az olaszok is befogadtak – minden papír nélkül. Nekem semmi kedvem nem volt odamenni, Skandináviába vagy Hollandiába sokkal inkább, ám ahhoz menekültútlevél kellett. Hajnalban elmentem a rendőrségre, de ott több ezren álltak sorba. Én mindig utáltam fölvonulni és sorba állni. Elhatároztam, megyek Olaszországba. Életem egyik legszebb napja volt ez, nem fogom elfelejteni: a rendőrségről kigyalogoltam a Ringre, beültem egy kávéházba, életemben először rendeltem tejeskávét és croissant-t. Fél órán keresztül csak bámultam magam elé: milyen szép is, ha az embernek nem mondják meg, mit csináljon! Este beültünk az olasz buszokba, és mentünk. Beírattak bennünket a padovai egyetemre, amelyet annak rendje s módja szerint elvégeztünk.
– Mennyire lelkesen fogadták önöket a „balos” érzelmű olaszok?
– Akkoriban öntött ki a Pó folyó, és sok települést elpusztított. 1957 júliusában, amikor befejeztük az első évet, és a Szabad Magyar Egyetemisták Szövetségének a titkára voltam, megszerveztem, hogy a legvörösebb venetói megyébe, Rovigóba elmenjünk négyen magyar diákok segíteni. Ettől meghatódtak. Lány társunk az apácáknak segített a hontalanná vált gyerekek gondozásában, mi pedig kerékpárral bejártuk a tanyákat, és DDT-vel fertőtlenítettük a trágyadombokat meg a budikat. Egy elemi iskola tantermében aludtunk matracokon, a szomszéd épület volt a kommunisták székháza, úgyhogy a fekvőhelyünkről jól láttuk Lenin és Marx kifüggesztett képét Togliattié alatt. Először úgy néztek ránk, mint rohadt fasisztákra, akik gyilkolták a kommunistákat. Két hetet töltöttünk ott, keményen dolgoztunk, az utolsó este meghívtak bennünket vacsorára. Nagyon becsültek bennünket, a végén azt mondták, ők is ugyanúgy lőttek volna azokra, akikre mi lőttünk
– E „munkapropaganda” egész olaszországi karrierjét meghatározta. Volt osztályvezető főorvos a veronai sürgősségi osztályon, amelyet ön szervezett meg. Diákok ezreit képezte ki az orvostudományra. Ön teremtette meg az alapjait Olaszország második helikopteres légimentő-szolgálatának
– Hogy miképp szerettem bele a repülésbe, ehhez megint vissza kell menni az időben. Amikor Kassát bombázták 1941-ben, láttam a támadó repülőgépeket a saját szememmel. Éppen az udvaron játszottam az öcsémmel – apám ekkoriban ott volt vasutas –, amikor megkezdődött a bombázás. A másik aviatikai mozzanat: apám 1943-ban a délvidéki Hódságban volt állomásfőnök. Kicsit gagyogtam már németül. Áprilisban, Hitler születésnapján elsétáltunk öcsémmel a helyi német katonai repülőtérre, hogy megnézzük a gépeket. A pilótáktól kaptunk ünnepi süteményt, és megengedték azt is, hogy fölmásszunk az egyik Stukára. Megkérdezték, akarok-e repülni. Beszíjaztak, fölszálltunk, és csinált velem a pilóta néhány jó kis manővert. Kérdezte: „Vigéc?” Mondtam: „Ganc gút. Noh mál, noh mál.” Nem hánytam, nem voltam rosszul. Piszkosul élveztem, a németek meg ünnepeltek, s egy kosár tortával bocsátottak el. Diákkoromban Szolnokon kezdtem repülni vitorlásokon. Ejtőernyővel is ugrottam. Motoros gépen Olaszországban a hetvenes években tanultam meg öcsémmel együtt, tavaly hagytam abba a repülést. Terveztünk egy világ körüli utat, de sajnos ő meghalt, mielőtt erre sor kerülhetett volna. 1987-ben szerveztem meg Veronában – ahol a sürgősségi osztályt 1971-től 2003-ig vezettem – a helikopteres mentőszolgálatot.
– Aztán a levegőből a vízre szállt
– A nyolcvanas években már megszereztem a hajóorvosi vizsgát. Nem egyszerű feladat: az ember felelős négy-öt ezer utasért, akivel össze van zárva egy hétig Általában hat-nyolc hónapig hajóztam, miután nyugdíjba vonultam, és roppantul élveztem. Ez idő alatt egy hajóorvosnak nincs egyetlen szabadnapja sem. Ő az igazgató főorvos, felel az egész óceánjáró egészségéért: az ételek minőségéért és tárolásáért, a hűtők használatáért, a medencék víztisztaságáért – ezeket hetente kell ellenőrizni laboratóriumi vizsgálatokkal. És extrém esetben más feladatokat is vállalni kell. Egyszer mentünk Dubajból Mumbaiba olyan vizeken, ahol a szomáliai kalózok eléggé aktívak. Nem voltunk ugyan fegyvertelenek, hiszen volt biztonsági szolgálatunk, elvakító lézerlámpáink és egyetlen lőfegyverként a kapitány páncélszekrénybe zárt pisztolya. Persze egy tengerjáró hajóra, amely gyorsabb, mint egy teherhajó, és amelynek jóval magasabb is az oldala, ritkábban kapaszkodnak föl a kalózok. Mindenesetre fölajánlottam a parancsnoknak, hogy Molotov-koktélt készítek – ez a tudás még a forradalomból maradt meg bennem –, és kiképzem a legénységet is a használatára, meg hogy milyen hosszú lenvászon kanócot kell hagyni, és hogyan kell elhajítani. Szemléltettem is
– Veronai főkonzulként szoros a kapcsolata Magyarországgal, de tavaly óta egyre gyakrabban jár haza. Nem éppen hálás feladattal bízták meg: „kívülállóként” vegyen részt annak a talánynak a megfejtésében, milyen lékeken szivárog el a magyar egészségügyből pénz, energia és munkakedv. Nos, melyek ezek a lékek? Mi a különbség az olasz és a magyar rendszer között?
– A kórházakban a felszereltség itt is, ott is nagyjából hasonló színvonalú. Itthon mentalitásbeli probléma van. Az egészségbiztosítás minden orvosi beavatkozás után meghatározott összeget nyújt az adott kórháznak. Csakhogy míg Olaszországban ez az összeg egy kisebb rutinműtét – mint például a vakbélműtét – után mintegy négyezer euró, addig itthon körülbelül százötvenezer forint. Miközben az orvosi eszközök és a gyógyszerek nagyjából ugyanannyiba kerülnek, mint bárhol Európában. Hogyan lehetne ebből az összegből fejleszteni technikát, ellátást, munkabéreket?! Így a magyar kórházak mindig adósságban fognak úszni.
– Erre mondják, hogy a miénk szegény állam, ennyire futja
– Akkor mondjuk azt, hogy egy szegény állam nem tud kórházakat fenntartani!
– Nyilván ez képtelenség, egy szegényebb állam polgárainak is kellenek kórházak. Csak anyagi természetű lenne a különbség?
– Itt a homo sovieticus mentalitás még mindig érvényben van. Sok esetben az osztályok közötti együttműködés nehézkes. Nincs meg az a felfogás, hogy bármelyik osztályon dolgozzam is, az illető nem az én betegem, hanem a kórházé, a mi betegünk. Hiányzik a kollektív érzés.
– Egy magyar kórház tudna olyan lenni, hogy azért a teljes orvosi kara egy emberként menjen tűzbe?
– Motiválni kellene őket. A másik súlyos gond, hogy a legrátermettebb orvosok elhagyják az országot. Ami minőségi elszegényedést jelent. Fontos szempont az is, amit mindig tanítottam a diákjaimnak, hogy szívességet tenni egy szenvedő embernek kötelességünk, az nem feladat. Ez a keresztényi hozzáállás. Mi vagyunk a betegekért, nem a betegek értünk, és ez itt sokszor elfelejtődik. Amikor valaki beteg, és sürgősségi osztályra kell mennie, ez már önmagában szerencsétlenség. További nyomorúság lehet számára, ha már a betegfelvételnél olyan emberekbe ütközik, akikből nem empátia, hanem közöny és enerváltság sugárzik – és ebbe a rendszer belefullad. Ez a hozzáállás sok esetben nem a személyzet hibája, hanem még mind a szovjet világ csökevénye, mert a magyar egészségügyi rendszert a Rákosi–Kádár-korszak tette tönkre. Nem volt túlságosan értelmes ember, aki becsukatta a MÁV-, a BM- és a Szabolcs utcai kórházat, hiszen egy jelentős köztisztviselői réteget fosztott meg az ellátásától. Amikor ötödéves hallgató voltam, a padovai egyetem egyik professzora az első klinikai belgyógyászati előadásán bemutatott egy beteget, akit hordágyon hoztak be az előadóba. Kihívott két diákot közülünk, hogy vizsgálják meg őt. Letegezték, itt-ott megnyomkodták, a professzor némán figyelte őket. Amikor végeztek, csak annyit mondott nekik: „Ide figyeljenek, amikor beteget látnak, gondoljanak arra, hogy maguk fekszenek azon a hordágyon! Vagy az apjuk, az anyjuk, a húguk. Gondoljanak arra, hogy aki ott fekszik, az maguktól tiszteletet vár el! Ez az első, amit egy orvosnak meg kell adnia a betegnek.” Büszke vagyok arra, hogy orvosként egyetlenegyszer nem emeltem fel a hangomat. Na, ez sem működik Magyarországon.
Margittai Gábor
