És itt jön az a rész, amit Magyarországon hajlamosak vagyunk félreérteni. A Fradi helyzete nem azért különleges, mert „most éppen baj van”, hanem azért, mert a Ferencváros az elmúlt években hozzászokott egy kényelmes törvényszerűséghez: ahhoz, hogy amit nagyon akar, azt általában meg is kapja. Ez nem arrogancia. Ez mechanika. Ez gravitáció.

A Bayern klasszikus példája annak, amikor a klub már nemcsak a meccseket, a bajnokságokat nyeri zsinórban, hanem a pia­cot is uralja. Lothar Matthäus a Mönchengladbachból lett müncheni vezér. Michael Ballack Leverkusenből lett Bayern-arc. A teljesség igény nélkül folytathatnák a sort Stefan Effenberggel, Mario Baslerrel, Oliver Kahnnal, Miroslav Kloséval, Manuel Neuerrel, Mats Hummelsszel. A minta újra és újra ugyanaz: ha a Bundesliga kitermel valakit, aki német szinten a legjobb, a Bayern előbb-utóbb lecsap rá.

A legbrutálisabb példát nem is az említettek adják, hanem egy külföldi, a lengyel Robert Lewandowski. Dortmundból, közvetlen riválistól, ingyen érkezett – a Bayern-gravitáció tankönyvi példája. Nem véletlen, hogy a kivételeket is mindenki kívülről fújja. Gündogan azért érdekes, mert a Bayern ugyan kiszemelte, csak aztán Guardiola a Manchester Cityhez távozott, s az ő vonzereje a bajorokénál is erősebbnek bizonyult. Florian Wirtz azért érdekes, mert ha valakit, akár őt e gravitáció szerint a Bayernnek meg kellett volna szereznie, csak éppen az ő szintjén már a globális piac törvényei érvényesültek.

Ez is arra utal, a gravitáció akkor érezhető igazán, amikor nem működik. A Bayern pontosan ebbe a falba futott bele Lewandowski távozásakor. A lengyel gólvágó ugyan nem pénzügyi, inkább sportpolitikai okokból igazolt a Barcelonához, de így is nagy űr keletkezett utána. Amit a Bayern megpróbált házon belül betömni: Thomas Müllerrel, Choupo-Motinggal, Gnabryval. Nem működött. Egy teljes év ment el úgy, hogy a gépezet recsegett. Üzletileg és szakmailag is homokszem került a korábban olajozott rendszerbe. Végül nem volt más út: jött Harry Kane, hatalmas pénzért.

Ez a párhuzam azért fontos, mert a Ferencváros ma hasonló ponthoz érkezett – csak magyar léptékben. 

A mostani Fradi újra a hazai gravitáció központja. A hazai példák sora hosszú, a nevek magukért beszélnek: Dibusz Dénes Pécsről érkezett és válogatott kapus lett. Böde Dá­niel Paksról jött, és évekig meghatározó figura volt. Gera Zoltán, Hajnal Tamás, Lovrencsics Gergő külföldről hazatérve a Fradit választotta. Botka Endre, Varga Barnabás, Ötvös Bence, Baráth Péter, Gruber Zsombor, Jona­than Levi, Nagy Barnabás, Szalai Gábor – mind ugyanabba az irányba mutatnak: ma Magyarországon, ha egy játékos itthon már „kész”, a Ferencváros a legvalószínűbb végállomás. A klub nemcsak bajnokságot nyer, hanem – finoman szólva – ­piaci erőt is gyakorol.

 A PSG nem „francia Fradi”, mert nem a francia ligából szívja fel a legjobbakat. A Real és a Barcelona sem „spanyol Bayern”, előbbi galaktikusokat igazol, utóbbi a saját utánpótlásra épít, ahová gyerekként csábítják a kiemelkedő tehetségeket.
Ahol ez a fajta modell mégis tisztán látszik, az inkább a középmezőny Európája. Horvátországban a Dinamo Zagreb a legegyértelműbb példa: a horvát futball logikája az, hogy a csúcs felé vezető út Zágrábon keresztül megy. Szerbiában két erőtér van: a Partizan és a Crvena zvezda, amely elszívja a hazai tehetségeket. Ukrajnában a háború előtti években a Dinamo Kijev és a Sahtar Doneck jelentette ugyanazt a kétpólusú modellt. Nem véletlen az sem, hogy a Ferencváros néhány éve nyíltan beszélt róla: a Dinamo Zagreb szintjét szeretné elérni. Elérte.

A többi klub is. Ezért drágább minden jelölt, ezért nehéz minden tárgyalás. Acolatse és Lukács Dániel ára pontosan azért szállt el, mert a piac érzi a Fradi szorult helyzetét: ha van csatárhiány, van felár is. A Fradi hiába nagy klub itthon, a tárgyalóasztalnál most nemcsak a pénz számít, hanem az is, hogy a másik fél tudja: januárban nem lehet fél évig udvarolni.

Mindig kockázatos télen „kívülről” hozni egy csatárt, aki nem ismeri a Fradit, nem ismeri az NB I-et. De a várakozásnak is ára van. Ezt a Fradi már egyszer megtapasztalta Böde után: Lanzafame csak átmeneti megoldás volt, ahogy Franck Boli és a Fradit csak ugródeszkának tekintő Ryan Mmaee is.

 A Bayern végül fizetett. A Fradinál most dől el, melyik utat választja. És hogy mennyibe kerül majd a kivárás.