– Ön már adott valaha hálapénzt?
– Hála Istennek, még soha nem kellett kórházban feküdnöm, így nem kényszerültem ilyen szituációba. Ugyanakkor elég sokáig dolgoztam kórházigazgatóként, így látom, mi a gyakorlat. Idősebb hozzátartozóim azonban teljesen természetesnek tartják: emlékszem, amikor intézményvezetőként dolgoztam, rendszeresen megkérdezték, hogy mennyit érdemes, mennyit kell adni az orvosnak.
– Eddigi megszólalásai alapján leginkább a hálapénzrendszerrel kívánja felvenni a harcot. Ön szerint valóban fel lehet számolni ezt a gyakorlatot a magyar egészségügyben?
– Kinevezésemkor a miniszter úr egyik legfontosabb feladatomként az egészségügyi dolgozók elvándorlásának lelassítását és hosszabb távon a tendencia megfordítását jelölte meg. Nagyon sok kollégával és hivatalos érdek-képviseleti vezetővel beszéltem, akiknek a véleménye egybecsengett, az első lépések egyike kell hogy legyen a hálapénzrendszer megszüntetése. Mindenki egyetért azzal, hogy ezen változtatni kell, mert az egész finanszírozást, a betegek biztonságérzetét, az orvosok, az ápolók közérzetét befolyásolja. Már eddig is volt törekvés a megszüntetésére, általában azonban a hogyannál meg szokott állni a megvalósítás. Úgy gondolom, hogy van megoldás, de ehhez komoly társadalmi-szakmai konszenzusra van szükség, ami nem egyik napról a másikra fog megszületni. Mindez ötven éven keresztül bevett szokás volt, a betegek nem fogják tudni egyik pillanatról a másikra megváltoztatni a szemléletüket. Sőt, az orvosok egy része sem. Ebben a kérdésben főleg a fiatalabb generációkra számíthatunk, amelyek nem a hálapénzadó korszakban szocializálódtak.
