– Hányszor járt a miniszterelnöknél, mire rávette, hogy ön vezesse az egészségügyért felelős államtitkárságot? Egy darabig több nevet is az esélyesek között emlegettek a poszt várományosaként.
– Természetesen nem kellett rávenni a feladatra, hiszen egy egészségügyi szakember számára még ilyen nagy kihívás esetén is rendkívüli megtiszteltetés, ha a neve felmerül. Tavaly ősszel volt egy megbeszélésünk a miniszterelnök úrral, amikor részben érintettük a kérdést. A választások után pedig Balog Zoltán miniszter úr kért fel a feladatra, én pedig elfogadtam.
– Mikor született meg a végleges döntés?
– Arról nincs tudomásom, de azon a népjóléti bizottsági ülésen, amelyen a tőlem nagyon messze ülő miniszter urat hallgattuk meg, oldandó az ilyenkor kissé feszült hangulatot, megjegyeztem: miniszter úr, térben milyen távol van, de lélekben közel. Erre ő azt mondta, elnök úr, valószínűleg nemsokára még közelebb ülünk egymáshoz. Azon a héten már konkrétabban beszéltünk arról, hogy mi lenne a jövőben a feladatom.
– Döntése előtt konzultált elődjével, Szócska Miklóssal? Vele milyen volt korábban a kapcsolata?
– Szócska Miklóssal mindig is jó volt a kapcsolatunk, mondhatni kollegiális viszonyban voltunk, elég régről ismerem és tisztelem őt, 1999–2000 környékén még együtt is dolgoztunk az Országos Egészségbiztosítási Pénztár egyik projektjén. Rendkívüli elméleti tudású rendelkező szakember. Amikor még államtitkár volt, időnként találkoztunk és beszélgettünk.
– Nyolc évig vezette Kecskemétet, a mostani parlamenti ciklusban a népjóléti bizottság elnöke volt rövid ideig. Nem fél attól, hogy ez jóval veszélyesebb terület, ahol több kudarc érheti?
– Természetesen megvan ennek a veszélye, hiszen ez az ágazat a rendszerváltás óta állandó problémákkal küzd, és itt nagyon nehéz sikert elérni. Ugyanakkor nekem több olyan élményem volt kórházigazgatóként, polgármesterként, amikor jó szándékkal, erős akarattal, hozzáértéssel és konszenzusra törekvéssel komoly eredményeket értünk el. Ez mindenképpen motivál, továbbá az is, hogy az elmúlt négy évben nagyon sok olyan kezdeményezés jött létre, amely hosszú távon eredményt hozhat. Több mint 400 milliárd forint jutott infrastruktúra-fejlesztésre, ilyenre korábban nem láttunk példát a magyar egészségügyben. Számos olyan minőségügyi, szervezetfejlesztési, informatikai program indult vagy indul el hamarosan, amely szintén hosszú távon lesz majd eredményes, és lassan felzárkóztatja az egészségügyi ellátórendszert Európához. Bízom abban is, hogy az átláthatóbb egészségügyre való törekvésem jó irány.
– Ön már adott valaha hálapénzt?
– Hála Istennek, még soha nem kellett kórházban feküdnöm, így nem kényszerültem ilyen szituációba. Ugyanakkor elég sokáig dolgoztam kórházigazgatóként, így látom, mi a gyakorlat. Idősebb hozzátartozóim azonban teljesen természetesnek tartják: emlékszem, amikor intézményvezetőként dolgoztam, rendszeresen megkérdezték, hogy mennyit érdemes, mennyit kell adni az orvosnak.
– Eddigi megszólalásai alapján leginkább a hálapénzrendszerrel kívánja felvenni a harcot. Ön szerint valóban fel lehet számolni ezt a gyakorlatot a magyar egészségügyben?
– Kinevezésemkor a miniszter úr egyik legfontosabb feladatomként az egészségügyi dolgozók elvándorlásának lelassítását és hosszabb távon a tendencia megfordítását jelölte meg. Nagyon sok kollégával és hivatalos érdek-képviseleti vezetővel beszéltem, akiknek a véleménye egybecsengett, az első lépések egyike kell hogy legyen a hálapénzrendszer megszüntetése. Mindenki egyetért azzal, hogy ezen változtatni kell, mert az egész finanszírozást, a betegek biztonságérzetét, az orvosok, az ápolók közérzetét befolyásolja. Már eddig is volt törekvés a megszüntetésére, általában azonban a hogyannál meg szokott állni a megvalósítás. Úgy gondolom, hogy van megoldás, de ehhez komoly társadalmi-szakmai konszenzusra van szükség, ami nem egyik napról a másikra fog megszületni. Mindez ötven éven keresztül bevett szokás volt, a betegek nem fogják tudni egyik pillanatról a másikra megváltoztatni a szemléletüket. Sőt, az orvosok egy része sem. Ebben a kérdésben főleg a fiatalabb generációkra számíthatunk, amelyek nem a hálapénzadó korszakban szocializálódtak.
– Mi lesz az első lépés?
– Két kérdésről kell tárgyalni. Egyrészt az orvosi életpályamodellnek úgy kell alakulnia, hogy a tudásnak, a különleges szakértelemnek legyen értéke. Nagyon jó irányba indult el a rezidensrendszerünk, ugyanakkor tény: ha vége az ösztöndíjnak, és a fiatal szakorvos bekerül a kórházi rendszerbe, ahol már jóval alacsonyabb lesz a fizetése, már nem biztos, hogy itthon akarja folytatni pályáját. Első lépésként tehát meg kellene határozni egy szakorvosi minimálbért. Továbbgondolásra és társadalmi vitára alkalmasnak tartom a Magyar Rezidensszövetség javaslatát, miszerint érdemes lenne olyan díjazás bevezetésén gondolkodni, amellyel tulajdonképpen a szabad orvosválasztás útján a hálapénzt ki lehetne váltani.
– Egy kiforrott orvosi életpályamodellt már régóta sürget a szakma. Ezek szerint már ebben a ciklusban megvalósulhat?
A kérdésre adott választ és a teljes interjút a Magyar Nemzet keddi számában találja.
