Sok esetben úgy hozták a gazdasági élet változásai, hogy a liberális államok azért hoztak antiliberális/illiberális gazdaságpolitikai intézkedéseket, mert a liberális modell csődöt mondott, és nem lehetett kezelni vele az adott problémát. Az alábbiakban azokat a példákat gyűjtöttük össze, amelyeket liberálisnak mondott államok alkalmaznak, de ellentmondanak a piacgazdaság, a szabad kereskedelem, a tisztességes kereskedelem elveinek és a jogi értelemben vett egyenlőségnek, valamint az emberi jogok tiszteletben tartásának. A szavakban liberális eszméket valló országok előszeretettel használják az antiliberális/illiberális módszereket, ha gazdasági érdekük úgy kívánja. Így járnak el az állami beavatkozástól kezdve a külföldi piaci szereplőkkel szemben alkalmazott kettős mércéig vagy a törvény előtti egyenlőség megszegéséig.
A 2008-as pénzügyi válság kitörése után a több százmilliárd euró közpénzbe kerülő magánbankmentő programok a liberális berendezkedés feladását jelentették szinte az összes uniós tagállamban. A legtöbb pénzt, csaknem 900 milliárd dollárt a liberálisnak mondott Nagy-Britannia állampolgárainak kellett kifizetniük, hogy megmentsék a válság előtt kirívóan felelőtlenül gazdálkodó nagybankokat, amelyek bőven vásároltak a kétes jelzálogalapú amerikai értékpapírokból. Bár az unió szigorúan tiltja az állami mentőövet, a pénzintézetekre mégis külön szabályozást léptettek érvénybe, amely lehetővé tette a központi segítséget, és ezzel élt is a tagállamok többsége. A brit bankszanálási alapból és a kedvezményes állami hitelekből részesült többek között a Royal Bank of Scotland és a Lloyd’s, konzekvenciákkal járó felelősségre vonásra egyik banknál sem került sor.
Az írek is élen jártak a bankmentésben, ők a Nemzetközi Valutaalap és az EU pénzén szanálták az ingatlanpiaci buborék kipukkadása miatt bajba került pénzintézeteket. Kifejezetten antiliberális/illiberális intézkedésnek könyvelték el Írországban az úgynevezett „rossz bank” létrehozását, amely állami pénzből kivásárolta a bankok bedőlt követeléseit azért, hogy ki lehessen tisztítani a mérlegüket. Spanyolország százmilliárd eurót fordított bankjai feltőkésítésére, amit szintén nem kifogásolt az unió versenyhivatala. A bankmentésnek még távolról sincs vége: nemrég Portugália második legnagyobb bankja, a Banco Espirito Santo kapott gyors állami támogatást IMF–EU-hitelből majd ötmilliárd euró értékben.
Ám az antiliberálisnak minősülő gyakorlatra nemcsak a pénzintézetek szolgálnak példával, hanem az úgynevezett progresszív protekcionizmus, amely a hazai piacokat és munkahelyeket védelmezi. A francia kormány tavaly például megakadályozta, hogy az amerikai Yahoo! felvásárolhassa a párizsi Dailymotion videomegosztó vállalatot, amely a YouTube riválisa Franciaországban. Friss példa, hogy Párizs hosszú idő után csak nemrég engedélyezte, hogy a francia tulajdonú Alstom többségi tulajdonát az amerikai General Electric vásárolhassa meg. A 17 milliárd dolláros üzletet azért ellenezte a kabinet, mert semmiképpen sem akarta külföldi kézbe engedni az egyik legerősebb nemzeti vállalatot, Franciaország egyik gyöngyszemét.
De nem csak Franciaországban ragaszkodnak a kormányok ahhoz, hogy védjék a nemzetgazdaság számára érzékeny ágazatokat, bár ezzel nyíltan megsértik az uniós versenyjogot. A legkirívóbb példa az EU piacellenes közös agrárpolitikája (CAP), amely nyílt állami támogatással segíti az uniós gazdákat. Ezenkívül tipikusnak mondható a nemzeti légitársaságok burkolt állami támogatása, amely ugyan antiliberális gyakorlat, ám a gazdaság egészét nézve összességében megéri a kormányoknak a zsebükbe nyúlni. Olaszország például sokadjára menti meg az Alitaliát, ez turisztikai nagyhatalomként többszörösen megtérül az államnak. Legutóbb a nemzeti posta és Olaszország két legnagyobb bankjának segítségével szanálták az Alitaliát, egyúttal a kormány nem engedélyezte a KLM–Air France-konzorciumnak, hogy bővítse részesedését az olasz légitársaságban.
A stratégiai ágazatok másik területe a telekommunikáció, amely sok uniós tagállamban érzékeny pontnak számít, olyannyira, hogy még a versenytörvényt is megszegve igyekeznek minél nagyobb részben nemzeti kézben tartani. Az olasz kabinet az idén a spanyol Telefónica ajánlatát utasította vissza, amely a legnagyobb olasz telekommunikációs vállalatot, a Telecom Italiát vette volna meg.
Enrico Letta kabinetje azzal indokolta a vétót, hogy a céget nemzeti stratégiai vállalatnak tartják, és jobb, ha nemzeti tulajdonban marad. Ezen az alapon mutattak ajtót az olasz gépgyártó óriás, a Finmeccanica távol-keleti kérőinek is.
Másik kulcsfontosságú szektor, ahol az állam antiliberális/illiberális eszközökkel közbelépett, a válság miatt bajba jutott autógyártó ipar. Németországban és Franciaországban több milliárd eurót fordítottak az úgynevezett „roncsprémiumra”. A német kormány 2500 euróval járult hozzá minden egyes használt autó lecseréléséhez. Megkönnyítették a rövidített munkaidő alkalmazhatóságát, így az iparág elkerülhette a tömeges elbocsátásokat. Az intézkedéscsomag végül bevált, és már 2010 elejére kikerült a bajból a Volkswagen és a BMW.
Sajátosan érvényesülnek a liberális elvek a szabad kereskedelemben, amelynek legfőbb szószólója az Egyesült Államok és az Európai Unió. A liberális berendezkedés ellentmondásaira azonban éppen a tavaly kezdődött transzatlanti szabad kereskedelmi tárgyalások során felmerült nehézségek mutattak rá. A világ legnagyobb szabad kereskedelmi övezetét létrehozó paktum, a transzatlanti kereskedelmi és befektetési partnerség során a liberális elveket hangoztató EU – mellesleg jogosan – harcol azért, hogy az unióban addig ne hozhassanak forgalomba egy élelmiszer- vagy gyógyszeripari terméket, amíg az előállító vállalat nem bizonyította a veszélytelenségét. Mindez azonban sérti például a génmódosított élelmiszerekkel, takarmányokkal és hormonkezelt húsfélékkel foglalkozó amerikai óriáscégek érdekeit, amelyek mindenáron szeretnének betörni az unió félmilliárdos fogyasztói piacára. A 820 millió főt és a világ GDP-jének majdnem 40 százalékát érintő szabadpiacról szóló tárgyalások során mindkét „liberális” fél a saját érdekei szerint próbál kereskedelmi korlátozásokat bevezetni a másik rovására – saját iparát védendő, ami érthető.
Bár Amerika lép fel a legerélyesebben a liberális elvek betartatásáért, saját magával szemben nem ennyire következetes. Mivel a 2008-as pénzügyi válság után végképp fenntarthatatlannak és ésszerűtlennek bizonyult a tisztán liberális elvekre épülő berendezkedés, a liberalizmus legfőbb zászlóvivője, az Államok kényszerült a legtöbb antiliberális/illiberális gazdasági intézkedésre. 2009-ben Obama elnök bevezette a gazdaságélénkítő és beruházási törvényt (ARRA), amely a köznyelvben a „Buy American!”, vagyis Vásárolj amerikai terméket! program néven futott. A nyíltan protekcionista törvénycsomag minden fórumon hirdette, hogy semmi köze az 1933-ban Herbert Hoover elnöksége alatt hozott hasonló nevű rendelethez, amely az amerikai termékek előnyben részesítését írta elő a külföldi termékekkel szemben. Ez azonban csak részben igaz. Az élénkítő törvénynek nevezett kereskedelmi korlátozás ugyanis előírta, hogy a gazdasági kilábalást célzó állami forrásokat „csak olyan beruházásoknál, építkezéseknél, felújításoknál vagy karbantartásnál lehet felhasználni, ahol az építkezéshez szükséges vas, acél és feldolgozott termékek kizárólag amerikai eredetűek”. Ugyanez vonatkozott az energiabeszerzésekre és a megújuló energiaforrásokra is. A szövetségi közbeszerzési szabályozás (FAR) az állami támogatású beruházásoknál előírta, hogy (a pénzügyi szektor kivételével) amerikai árukat és szolgáltatásokat részesítsenek előnyben, és ez a szerződő felek alvállalkozóira is vonatkozott.
Amerika költötte a legtöbbet bankmentésre, a legnagyobb autógyárak fenntartására és a vállalati kötvények vásárlására, ami alapjaiban ellentmond a liberális elveknek. A két legnagyobb jelzálogbank (Freddie Mac, Fannie Mae) államosítását és a jegybanki kötvényvásárlásokat leszámítva összesen 700 milliárd dollár közpénzt kapott 960 magánvállalat, többségében pénzintézetek, biztosítók és autógyártók. A két lakossági óriás-jelzálogbank megmentése nélkül összeomlott volna az egész ingatlanpiac, ezért az állam 190 milliárd dollár gyorssegélyben részesítette a rossz minősítésű értékpapírok miatt bajba jutott két óriásbankot. A legnagyobb biztosító, az AIG 68 milliárd dollárban részesült, az autógyártók közül a General Motors 50, a Daimler 10 milliárdot, a bankok közül a Bank of America és a Citigroup 45-45, a JP Morgan és a Wells Fargo 25-25, a Goldman Sachs és a Morgan Stanley pedig 10-10 milliárd dolláros mentőövet kapott.
A bankok többsége visszaadta a pénzt, de sok csődbe is ment, az autóipar pedig még mindig nem tudta visszafizetni a teljes összeget, de már alig maradt tartozása. Mivel hat év alatt 600 milliárd dollárt visszafizettek a megsegített vállalatok, ezért a mentőcsomagról összességében elmondható, hogy hasznosnak bizonyult, mert megakadályozta az ingatlanpiaci összeomlást, egy esetleges bankpánikot, és az autógyárak segítségével munkahelyek tízezreit sikerült megőrizni. A liberális elveknek ellentmondó gyakorlatra tehát szükség volt, mert megakadályozta a tömeges kilakoltatásokat, tompította a válság negatív hatásait, és segítette a gazdaság talpra állását. A bedőlt hiteleket mentő állami program (TARP) ellenzői azonban a mai napig jogosan hiányolják a bankok hanyag gazdálkodásának kivizsgálását és a korábbi vezetők felelősségre vonását.
Sok magát liberálisnak hirdető állam a válság lecsengésével továbbra is szükségesnek véli a piacvédő, antiliberális intézkedéseket, annál is inkább, mert a munkanélküliség még mindig nagyon lassan csökken, és a fejlett államokban a gazdaság nehezen kap erőre. A piacvédelmi törekvések fennmaradását jellemzi, hogy az utóbbi években soha nem látott mennyiségű dömpingellenes bejelentés érkezett a Világkereskedelmi Szervezethez (WTO) és az EU versenyhivatalához. A G20-ak legfrissebb kereskedelmi jelentése szerint tavaly október óta összesen 550 kereskedelemkorlátozó döntést hoztak, többségében vámtarifa-módosításokat és szigorúbb kvótarendszert, de a behozatalt adminisztratív eszközökkel nehezítő új szabályokat is alkottak. A nemzeti piacokat számos más eszközzel is védik a külföldi konkurenciától: a korábbinál is intenzívebben segítik az exportra termelő nemzeti vállalatok működését (állami exporthitel), a közbeszerzéseken előnyben részesítik a hazai versenytársakat, és – mint láttuk – több stratégiailag fontos területet lezártak a külföldi nagyvállalatok előtt.
A szabad kereskedelem megsértésének egyik legújabb példája a kisebb „kereskedelmi háború”, amely a kínai napelemgyártók és az EU között tört ki, mert Brüsszel magas, 47 százalékos pótadót akart kivetni a kínai termékekre, amelyek importja gyakorlatilag tönkretette volna az uniós napelemgyártást. Végül pont került az ügy végére, de csak azután, hogy Peking az európai borokra kiszabott büntetővámmal válaszolt, valamint kilátásba helyezte, hogy az autóipari termékek esetében is hasonló módon jár el. A vita elmérgesedése miatt az Európai Bizottság – kínai export- és beruházási lehetőségeit féltve, valamint az ellenszankcióktól tartva – végül elállt a pótdíj bevezetésétől, és minimumárat próbál kialkudni. Kínával kapcsolatban az Egyesült Államok is sokszor feladja a szabad kereskedelem legfőbb elveit, amikor saját piacait védelmezve, több tucat dömpingárra és tiltott állami támogatásra hivatkozva, nem engedi be az ázsiai portékákat piacára.
Idén a törvényhozás egy kifejezetten piacvédő intézkedéseket engedélyező új salátatörvényt fogadott el (Consolidated Appropriation Act, 2014), amelynek egyes paragrafusai kifejezetten diszkriminálják a kínai/távol-keleti vállalatokat, egyúttal sértik a tisztességes kereskedelem doktrínáját. A Financial Times mindezt úgy kommentálta, hogy az Egyesült Államok a szabad kereskedelem globális szószólójaként diszkriminatív törvényt hozott, amely könnyen visszaüthet az amerikai vállalatokra.
De már a válság előtt is jócskán találhattunk példát arra, hogy Amerika nem tartotta be a tisztességes kereskedelem szabályait, amivel végső soron saját állampolgárait fosztotta meg az olcsóbb termékek vásárlásának lehetőségétől. 2006–2007-ben az egyik legnagyobb vitát a kínai Huawei Technologies telekommunikációs nagyvállalattal kötött szerződés felrúgása váltotta ki, amely nyilvánvalóan megsértette az igazságos kereskedelem alapvető normáit is. A kínai telekommunikációs mamutvállalatnak törvénnyel megtiltották, hogy 2,2 milliárd dollárért részesedést vásároljon egy amerikai telekommunikációs cégben, a 3com-ban. Az ügyletet sikerült megfúrnia az amerikai telekommunikációs lobbinak, és végül biztonsági okokra hivatkozva törölték a vásárt 2008 februárjában. Az ügy pikantériája, hogy a külföldi beruházásokért felelős kongresszusi bizottság azzal az indokkal utasította el a Huaweit, hogy a kiszemelt amerikai cég hackertámadások elleni egységeket gyárt, és ezek nem megfelelő használata esetén a kínaiak akár amerikai felhasználók adataihoz is hozzájuthatnak illegálisan. Az esetet még a The Wall Street Journal is a piacgazdaság megsértésének nevezte, és nevetségesnek tartotta azt a vádat, hogy a Huawei így próbál kémkedni amerikaiak után. Valójában a kínaiak a piaci részesedésükhöz ragaszkodó amerikai nagyvállalatok érdekeit sértették, nem pedig nemzetbiztonsági kockázatot jelentettek – írta a lap. Más liberális újságok pedig azt nehezményezték, hogy a piackorlátozás könnyen visszaüthet azokra az amerikaiakra, akik Kínába exportálnak.
Más, jellegében hasonló példa a Dubai Ports World (egyesült arab emírségekbeli) vállalat esete, amely 2006-ban hat amerikai kikötőt működtető cégben szeretett volna tulajdonrészt vásárolni. Az állami tulajdonban álló arab nagyvállalat szerződését először jóváhagyták, sőt George W. Bush elnök személyesen is közbenjárt az adásvétel nyélbe ütése érdekében. Az üzletet mégis sikerült megakadályozniuk bizonyos lobbiköröknek, amelyek ismét biztonsági okokra hivatkoztak. Hosszú huzavona után a Dubai Ports World végül lemondott az üzletről egy amerikai vállalat, az American International Group javára, de a mai napig nem tudni, mennyi „lelépési pénzt” fizettek érte. A botrányos ügy különösen kínosan érintette Bush elnököt, mert a Világkereskedelmi Szervezet dohai fordulója előtt történt, ahol az Egyesült Államok a szabad kereskedelem elveinek betartása mellett érvelt.
Nem vonatkoztathatunk el az emberi jogok tekintetében sem a liberalizmus alappilléreitől, a törvény előtti egyenlőségtől és az emberi jogok tiszteletben tartásától, amely a liberális demokráciák gyakorlatában finoman szólva is hiányosan érvényesül. A rengeteg példa közül emeljük ki elsőként a több százezer áldozatot és sebesültet követelő (nem szólva a több millió menekültről), ENSZ-engedély nélküli beavatkozásokat Irakban, Líbiában és Afganisztánban. A nemzetközi jog és az emberi jogok semmibevételének két szimbóluma Guantánamo és a Bagdad melletti Abu-Graib börtön. Előbbiben bírósági ítélet nélkül tartanak fogva embereket, utóbbi a hátborzongató fogolykínzásairól híresült el, és a közfelháborodás nyomán be is kellett zárni. A genfi konvenciókat is semmibe vette az Egyesült Államok, amely titkos CIA-központokat működtet(ett) szerte a világban, ahol terroristagyanús személyeket bírói engedély nélkül tartanak fogva, és kínvallatásnak teszik ki őket. Ebbe beletartozik az elektrosokk, a fejjel lefelé lógatás, az éheztetés, az alvásmegvonás, a meztelenre vetkőztetés, a kutyákkal elkövetett erőszak és a hullák meggyalázása.
Ezzel arányaiban össze sem vethető a 2011-ben kezdődött „Foglald el!” mozgalom erőszakos felszámolása, amelyben több százezer résztvevő a Wall Street túlkapásai és mohósága ellen tiltakozott, jelszavuk „99 százalék egy százalék ellen” volt.
Két példa az európai liberális demokráciákból: a kelet-európai bevándorlók kiszorításán fáradozik a liberális Nagy-Britannia, az olaszoknál és franciáknál nem bánnak kesztyűs kézzel a roma bevándorlókkal, hogy finoman fejezzük ki magunkat, Luxemburgban pedig csak luxemburgi lakosoknak engedélyezett a koldulás.
A törvény előtti egyenlőség be nem tartásának legújabb példája Bernie Ecclestone Forma–1-főnök bírósági pere, amely mindennek nevezhető, csak jogállamra jellemző eljárásnak nem. Mint ismeretes, a múlt héten peren kívüli megállapodással zárult le a 83 éves milliárdos ügye, akinek azért kellett áprilisban bíróság elé állnia Münchenben, mert a vád szerint 2006-ban lefizetett egy akkori német bankárt, hogy segítse elő a Bayern LB tulajdonában lévő részesedés eladását. Az ügyészség tíz év börtönbüntetést kért a brit üzletemberre, de az utolsó percben elfogadta a 100 millió dolláros peren kívüli megegyezést, amivel Ecclestone megváltotta a börtönt.
