Vörös Feri, vezesd a harcot, unalmas Tóbiás, felelj neki

Serceg az olaj, roppan a kolbász, sziszeg a lufi, döng a technó. Élménykomposzt a Városligetből.

Egy nagy halom vákuumcsomagolt virsli feküdt egy Toyota kisbusz mellett a Szolidaritásnak is otthont adó, Benczúr utcai szakszervezeti épület előtt. Ebből a csendéletből is látszott, hogy 2015-re a nagybetűs budapesti majális mennyire rátelepedett ezen a napon a Városligetre.

És persze a környékére, hiszen a felvonuló szakszervezetek rendre a közeli fasor mentén menetelnek végig, és ugye, Thürmer Gyula is már jó ideje két metrómegállónyira szokott nosztalgiázni pszeudomunkásőrök gyűrűjében.

De ahogy eljutottunk az Olof Palme sétányra, akkor ott világossá vált számunkra, hogy nem a politika vagy a baloldaliság az, ami beborította a főváros tüdejét, hanem a majális maga, amelynek már semmi köze Szinyei Merse Pál képének visszafogott színeihez, épp ellenkezőleg: annyira harsány és annyira tömény, amennyire csak lehet. Épp ezért a műjégpálya előtt botorkálva azt vettük észre, hogy minden irányból jönnek a majális szereplői és kellékei. Balról magabiztosan döngött a technó, jobbra a földön egy Szolidaritás-szórólap hevert, szemben az anarchisták bontották vörös-fekete zászlaikat és dobozos söreiket, mögülünk pedig egy szivárványszínű susogós melegítőbe öltözött család érdeklődött. Az állatkertet keresték.

Hamar világossá vált itt is, hogy Tapolcához hasonlóan komoly üzleti felelőtlenség lufit árulni. Persze amíg mondjuk az MSZOSZ nem áll rá arra, hogy logóját Spongya Bob alakú léggömbökre stencilezze, addig lehet még némi pénz ebben a bizniszben is. Mert a majálison bizony árulni kell, méghozzá mindent. Textilfestékszagú kínai cipőt, kisbográcsot, vizezett sört, zsíros kolbászt, marxista folyóiratot, hamisított körömlakkot, karikás ostort, rózsaszín melltartót, szennyvízcső vastagságú kürtőskalácsot ugyanúgy, mint politikát.

A Közlekedési Múzeumnál is tudták ezt, ott ugyanis az autókiállításba ékelődve, egy ezüst Mercedes és piros Lada között állt az egészségügyi szűrőautó is. Érdekesség, hogy a szocialisták is készültek hasonlóval, úgy látszik, ragadós lett a Rig Lajos által elterjesztett tapolcai módi. A Demokratikus Koalíció sátrában Vágó István játszott politikai kvízműsort az ott ücsörgőkkel. Ezt a következőképpen kell elképzelni: a ténytisztelő játékmester különböző uniós képviselők és vezetők gazdasági, politikai krédóját sorolta, a színpad előtt Tuperware edényből pogácsázó és Sprite-os üvegből pálinkázó demokraták pedig bekiabálták, hogy éppen Martin Schulzról vagy Donald Tuskról van szó. Aki eltalálta, cukrot kapott.

A korábbi évek gyakorlatával szemben most nem az MSZP-s nagyágyúkkal egy időben lépett színpadra Gyurcsány Ferenc, ezúttal a szocialista deszkákon Szűcs Judit diszkókirálynővel versengett a DK-elnök. Szavaira szokás szerint csend ülte meg a flekkenszagban úszó kis tisztást, úgyhogy még a töltődő lufik sziszegését is lehetett hallani. Gyurcsány ritka klerikális kedvében volt, kétszer is a Bibliából idézve támasztotta alá baloldali érveit. Sikerült neki az a bravúr, hogy úgy szidta a Kádár-rendszert, hogy közben dicsérte is, eljátszotta ugyanezt a rendszerváltással, majd rajongói kérésére kiabálva szidta a kormányt, aztán bele is csapott a vöröses krumplilevesbe. A minimálbér ne legyen kevesebb a mindenkori létminimumnál, mondta, aztán nem állt le: az emberi élet minimumához szükséges legalapvetőbb javakhoz, egy pohárnyi, levesnyi vízhez és áramhoz mindenki ingyen jusson hozzá. A beszéd után dedikálás és akrobatikus rock and roll bemutató következett. Nem vártuk meg egyiket sem.

A Winston Churchill sétányon haladtunk inkább tovább, itt szokott ugyanis dübörögni a Szociáldemokraták színpadán egy rendre hatalmas bulit csapó blues-rock banda. A négyes ezúttal is kitett magáért, csak azért nem csápoltak rájuk többen, mert akkora tömeg vonult a büfésátrak és az anarchista szamizdatárusok között, hogy egészen biztosan elsodorta volna a publikumot.

Úgyhogy sodródtunk mi is. És ahogy elhaladtunk a habosan sistergő olajba sülő hekkek, a jegyre osztott szakszervezeti virslik és modern feminista kiáltványok mellett a Vajdahunyad vára felé, úgy lesz egyre kevesebb a politikai termék (értsd: LMP-s lufi, DK-s kitűző stb.), és egyre inkább kezd nagyvárosi búcsúvá alakulni a majális. Persze Bauer Tamás felbukkan valahol az anakondasimogató, az aranyszínűre fújt pantomimművész között, de itt már tényleg több volt a nonfiguratív tetoválásos és/vagy mélyen dekoltált majálisozó, mint balliberális politikus. És persze körhintából is több volt erre, mint a baloldal jövőjét taglaló fórumbeszélgetésből.

Azokhoz vissza kellett térni az MSZP-s nagyszínpadhoz , ahol egy fülsiketítően hangos Princess-koncert után jött Kunhalmi Ágnes. A szocialisták budapesti elnöke amilyen szolidan és szerényen kezdett, olyan vehemenciával folytatta: olyan élesen hasított Kunhalmi hangja, hogy az már Lendvai Ildikó emlékezetes, frakcióvezetői teljesítményét idézte, az volt az ember érzése, hogy néhány lufi ettől a decibeldús kormányszidástól durrant ki. Volt itt minden az újfeudalizmustól kezdve a Kádár-rendszerben sem látott ellentéteken át a visszafelé nyilazástól egészen a sötét cellába zárt fideszesekig, ezt meg is tapsolták a jelenlévők.

Tóbiás Józsefnek ilyen – mármint nyílt színi taps – nem jutott. Mintha tíz éve az MSZP lenne kormányon, annyi szenvedély volt benne. Pedig hát korrupciós vírussal fertőzöttnek nevezte a Fideszt és a Jobbikot, beszélt Ferenc pápáról, a kormány által bántalmazott társadalomról, igazságtalan adórendszerről is. Szárazra sikerült beszéde után tombola következett, lehetett nyerni többek között dartskészletet, rollert és távirányítható helikoptert is. Nem neveztünk be.