Narancssárga, piros, barna, szürke és vajszínű üléseken ültek az érdeklődők kedd este a Kossuth Klub Hadik termében. Ekkor és itt mutatták be ugyanis Zárug Péter Farkas könyvét, amely a Leviatán ébredése – Avagy illiberális-e a magyar demokrácia? címet kapta. És hát akár komoly politikai elemzést is lehetne alapozni arra, hogy a harmadik Orbán-kormány vállaltan konzervatív kritikáját ígérő kötet bemutatóján hányan választották a szocialistásan piros széket, vagy mennyi csalódott jobboldali hagyta üresen a fideszesen narancsos ülőalkalmatosságokat, és lamentálhatnánk azon is, hogy a barna székek hány radikálist vonzottak.
A dolognak két okból sincs azonban értelme: az egyik prózai, ugyanis nem maradt sok üres szék. A másik pedig az, amit maga a szerző is említett később a Bencsik András Demokrata-főszerkesztővel való beszélgetés során: gondolkodásra szeretne buzdítani és nem pártkatonák csatározását szeretné szítani egy olyan valamiről, amiről nem lehet egyértelműen megmondani, hogy fekete-e, vagy fehér. Ezt már mindjárt Bencsik is jelezte a beszélgetés elején, vitára ingerlő könyvnek nevezve a Leviatán ébredését, amellyel szerinte lehet „egyetérteni, részben vagy egészben elutasítani”, csak szó nélkül hagyni nem.
Jó volt ezt hallani azok között a falak között, amelyeknek rengeteg parttalanságba fulladó, balliberális diktatúrázást kellett magukba szívniuk, ehhez képest itt gyorsan leszögeztetett, hogy leviatán alatt nem a tengeri kígyót vagy az Antikrisztust kell érteni, hanem azt az autoriter, esetleg diktatórikus személyiséggé váló vezetőt, aki a tavaly Tusnádfürdőn meghirdetett illiberális állam élére kerülhet. Zárug Thomas Hobbes 1651-es klasszikusa nyomán használta a Leviathan szót, azt az abszolút szuverént értve rajta, aki a polgári megbízásos kormányokkal szemben hatékonyabb, cselekvőképesebb. A nyugodt elméleti kifejtést egy jóval élénkebben bedobott példával kavarta fel: lásd a bevándorlás kérdése, amelyben „Európa teszetosza módon jár el”.
A politológus ezután hosszú fejtegetés után válaszolta meg azt a kérdést, hogy Isten ellen való vétek-e, hogy legalább gondolkodjunk-e el a szingapúri modellről, az orosz vagy a kínai berendezkedésről. A kanyargós, a II. világháborút, a francia forradalmat és a 2008-as válságot érintő érvelés után lyukadt ki Zárug oda, hogy a Nyugat része vagyunk, és ugyan lehet, hogy súlyosan megroppant a neoliberális világ, ettől még nem teljesen pontos az orbáni kiindulópont. Jelesül, hogy feltétlenül új, és persze magyar rendszert kell építeni a romokon.
Ezután következett az illiberális szó kivesézése. Úgy tűnt, Zárug komoly politikai innovációt látott abban, hogy ezt a kifejezést maga a miniszterelnök dobta be a köztudatba, „még a baloldal sem használta, maximum Lengyel László”. „De ahogy ezt Orbán kimondta, az ellenzéki sajtó kiképezte magát az illiberalizmus szakértőjévé, a baloldal pedig beismerésként hivatkozott rá” – idézte fel a politológus, aki a jobboldali értelmiséget is kiosztotta: ez a tábor ugyanis szerinte kendőzni próbált, bizonygatva, hogy ez a szó mindössze annyit tesz, hogy nem liberális, és különben is, lehet, hogy Orbán nem is azt értette rajta, amit a nyugati sajtó, Brüsszel, meg az ellenzék. Zárug szerint pedig a kormányfő nagyon is tudatosan és következetesen illiberálisozta magát és rendszerét, pontosan tudva, hogy ezzel provokál.
A politológus egyébként tanít is, ez pedig akkor tűnt fel a legjobban, amikor úgy mesélte el hallgatóságának, hogy a szingapúri hivatalnokok ugyanúgy nem tudják, mi az a korrupció, ahogy az indiánok sem tudták, hogy mi a római jog alapján vett tulajdoni viszony. Mindez azért került elő, hogy Zárug illusztrálhassa azt a sekélyessé váló kritikát, ami arra épül, hogy az illiberális rendszerek sajátjának bélyegezze a korrupciót. Vannak ugyanis korrupt demokráciák is – mondja –, Szingapúr, a talán legkevésbé korrupt ország pedig igen autoriter állam.
Zárug szerint hosszú távon ez az attitűd vezet az értelmiség pártkatonás viselkedéséhez, amely aztán vagy ugrani készülő bátor, vagy szakadék felé rohanó vak lóhoz hasonlítja a kormányt. Ezzel szemben a politológus higgadtságra intett és annak megállapítására, hogy a rendszerváltás után először van „olyan vezetése az államnak, ami nem leköveti a szovjet mintát és az összes neoliberális baromságot”, hanem megjelennek a szuverén célok a vezetésben.
Itt következett Zárug legizgalmasabb megállapítása, aki a konzervatívok konzervatívját, Roger Scrutont idézte a hirtelen reagáló, gyorsan cselekvő Orbán-kormány kapcsán: óvakodni kell attól, hogy egy kabinet a szerencsejátékos fejével gondolkodjon. Példa: a bankadó bejött, úgy gazdaságilag, mint politikailag, az ellenzék sem nagyon tudott fogást találni rajta, később ráadásul még más országok is átvették.
De – figyelmeztetett Scruton nyomán Zárug – ez a gyors siker azzal az illúzióval kecsegtet, hogy a következőkben minden gyors cselevés ilyen jól fog elsülni. Ez pedig már növeli a kockázatot és lesz rossz széria, nem lehet elkerülni, ezekre volt példa a netadó vagy a vasárnapi nyitva tartás kérdése. „Nem lehet állandóan géniuszként szárnyalni” – mondta, megjegyezve, hogy a bevándorlás kezelése viszont megint segített a kormányon, amely persze keresi is majd azokat a jól kommunikálható témákat, ahol harcos, védelmező szuverénként nyilvánulhat meg.
A kérdésre, miszerint Orbán akkor most Leviatán vagy János vitéz, Zárug gondolkodás nélkül Leviatánt mondott, igaz, ugyanilyen gyorsan hozzátéve, hogy ettől nem kell félni, mert leviatán ébredése nélkül talán ki sem mondhatnánk, hogy a rendszerváltozás óta polgár pert nyert bankokkal szemben. „János vitéz kapcsán már inkább folklórt érzek” – mondta, mire Bencsik megjegyezte, hogy a beszélgetés végére pont olyan lett a hangulat, mint a Demokrata szerkesztőségében, amikor a politológus egy kicsit erősebb cikket ad le.
