Öngyilkosok a rács mögött

A fogvatartottak többsége nem akar meghalni, inkább néma segélykiáltásnak szánják az önkárosítást.

Évente átlagosan hat fogvatartott követ el öngyilkosságot a hazai fegyintézetekben, annak ellenére, hogy a nevelők (az új törvény szerinti megnevezésükön reintegrációs tisztek), a pszichológusok és az őrszemélyzet is fokozott figyelmet fordít az efféle esetek megelőzésére. Nemzetközi viszonylatban ez egyébként nem számít rossz eredménynek, a 80 milliós Németországban például azonos idő alatt száz letartóztatott és elítélt vet véget önkezével az életének, a 8,5 milliós Ausztriában pedig tíz körüli a „befalcoltak” száma.

A Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságán (BVOP) kérdésünkre leszögezték: a kevesebb helyett a nullát tekintenék igazi sikernek, elvégre a szervezetnek egyszerre feladata a bűnözők elkülönítése, megóvása, fejlesztése és társadalmi visszailleszkedésük elősegítése. Fontosnak tartották megjegyezni továbbá, hogy éles határ választja el a valóban öngyilkosságra készülő fogvatartottak néhány fős táborát az önkárosító rabok – az előbbiekhez képest legalábbis népesebb – csoportjától.

Az önkárosítás a börtönökben egyfajta figyelemfelkeltés, eszköz arra, hogy érzelmeiket, belső feszültségeiket kimutassák a környezetükben lévőknek, főleg a velük foglalkozó személyzetnek. Akkor választják ezt a megoldást, amikor egy kialakult problémájukra nem akarnak vagy nem mernek maguktól segítséget kérni. Öngyilkossági szándékról viszont akkor beszélünk, amikor az elítéltek végső elkeseredésükben csak az életük eldobásában látják a megoldást a problémájukra. A szándék kialakulásában főszerepet játszhat például a családi kapcsolatokban beállt változás, az elkövetett bűncselekmény miatt érzett lelkiismeret-furdalás, vagy a bíróság által kiszabott ítélet beláthatatlan hossza. Az öngyilkossági szándékra utaló jeleket sokkal nehezebb észrevenni, mert a fogvatartott igyekszik titkolni azt a környezetében lévők előtt.

A börtönökben dolgozó felügyelők és reintegrációs tisztek kiemelt figyelemmel követik az olyan fogvatartottak mindennapjait, akiknél az öngyilkossági hajlam legapróbb jelét látják. Már a befogadás során igyekszenek felmérni a elítéltek lelki alkatát, majd rendszeres időközönként újra megvizsgálják a lelki állapotukat. A megelőzés érdekében minden fegyintézetben állandó egészségügyi szolgálat és börtönpszichológus is segítséget nyújt a fogvatartottaknak. Szükség esetén pedig az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben (IMEI) kaphatnak pszichiátriai ellátást.

Az IMEI amúgy alapvetően fekvőbeteg-gyógyintézetként működik, de ambulanciáján 5000-5500 járó beteget is ellátnak évente. A kórház tevékenységi köre széles, a gyógyszerek felírásától a kivizsgálásokon és az önkárosítások utáni ellátáson át a kényszergyógykezelés végrehajtásig terjed. Éves átlagban 1000-1100 fekvő beteget kezel az intézmény – ebbe beletartoznak a kivizsgálás alatt lévő, ideiglenesen ott elhelyezett fogvatartottak is –, tartósan csak körülbelül harmaduk marad az IMEI-ben. Ebbe a számba beletartoznak azok is, akik öngyilkossági kísérletet követnek el (számukról nem tudtak felvilágosítást adni).

Ahhoz, hogy az öngyilkosok és önkárosítók számát csökkenteni lehessen, a Magyar Helsinki Bizottság rendészeti programjának vezetője szerint több nevelőre és pszichológusra lenne szükség, mert az előbbiekre jelenleg nemritkán 60-100 fogvatartott jut, az utóbbiak közül pedig van olyan büntetés-végrehajtási intézet, ahol csak egyet alkalmaznak, és ő látja el a dolgozókat is. Tóth Balázs ugyanakkor hangsúlyozta: ez olyan kérdés, amit kormányzati szinten kell kezelni, mivel a jogszabályban megállapított státusok betöltöttek, csak éppen a szakszemélyzet száma nem követte a börtönnépesség növekedését, ezért látszólag nem beszélhetünk létszámhiányról, a valóságban viszont további emberekre lenne szükség.

Ami a rabok mentális egészségének megőrzését illeti, a jogvédő szervezet munkatársa különösen fontosnak nevezte a személyiségfejlesztő programokat. Mint mondta, a fogvatartottak színjátszókörei hasonlóan működnek, mint a drámaterápiás csoportok. A résztvevők számára nemcsak időtöltést jelent a felkészülés egy-egy darabra, hanem az önkifejezést és a konfliktuskezelést is gyakorolhatják. Hasonlóan jó kezdeményezés volt állatokat bízni az elítéltekre. Egy kutya felnevelése erősíti a rabok felelősségtudatát, másfelől az érzelmi kötődés megerősítheti lelkileg.