A falusi ember életét meghatározta a természet körforgása, az évszakok ritmikus váltakozása. A munkával teli tavaszi, nyári és kora őszi időszakot a nyugalmasabb téli periódus váltotta fel. Az egyházi vagy liturgikus esztendőt szintén a körforgás, az ünnepek szabályos váltakozása jellemzi. Az ünnepes félév a késő őszi időszaktól tart pünkösd, illetve az úrnapja végéig, az ünneptelen szakasz, amely a nagy mezőgazdasági munkák időszakára esik, tavasszal kezdődik, ősszel ér véget. A liturgikus esztendő adventtől adventig tart.
– Az egyházi esztendőhöz kötődő ünnepekben kereszténység előtti és utáni hagyományok fonódnak össze, vagy, ahogy egykor Bálint Sándor néprajzkutató mondta: ezekben a tradíciókban tetten érhető, ahogy a pogány szokások krisztianizálódtak – meséli Lackovits Emőke.
A karácsony napját megelőző négyhetes böjti időszak az advent, latinul adventus Domini, az Úr eljövetele, amely a karácsonyra való készülődés tradíciókban, népszokásokban rendkívül gazdag időszaka. A római katolikusok számára a lelki felkészülés a hajnali miséken, a rorátékon való részvétellel kezdődött. Az aranyos vagy angyali miséket advent első vasárnapjától karácsony első napjáig tartották.
– Senki ne higgye, hogy a korai kelés gondot okozott a falusiaknak. Idős adatközlőim mesélték, hogy a falujukban annak idején nem csak a családtagok ébresztgették egymást, a szomszédok is bezörgettek a másik ablakán, nehogy valaki elkéssen a hajnali miséről – meséli a néprajzkutató. Akkoriban nem volt az utcán világítás, gyertyákkal, lámpásokkal indultak el, az imbolygó fények jelezték a templomhoz vezető utat. Csopakon, ahol az 1940-es évekig nem volt sem templom, sem kápolna, a legbuzgóbb hívők gyalog jártak át hajnalonta a szomszédos Paloznakra. Pulára pedig a két világháború között Vigántpetendről ment gyalogosan a plébános az első rorátét megtartani. A rorátén a hívek a sötét templomban gyűltek össze, ahogy kelt fel a nap, úgy lett egyre világosabb. Ez is jelkép: ahogy közeledik Krisztus születése, úgy növekszik a fény.
– Lélekemelő volt a Szent Család-járás vagy szálláskeresés szokása. Raposkán és Hegymagason még az 1980-as években is gyakorolták ezt a hagyományt. Fiatal tradícióról van szó: a XIX. század végén, XX. század elején erőteljes plébánosi biztatásra terjedt el – mondja Lackovits Emőke. Ez tulajdonképpen a Messiás-várás „kicsiben”, egy falu közösségére kivetítve. Általában alkonyatkor indultak el az asszonyok – Hegymagason a férfiak is – vezetőjük, az előimádkozó vitte a Szent Család képét. Minden nap más házhoz kopogtattak be.
„Szállást keres a Szent Család, / de senki sincs, ki helyet ád” – énekelték az asszonyok
„Ne sírj tovább, Szűz Mária, / ne menjetek ma máshova! / Szállásunkat mi megosztjuk, / kis Jézuskát befogadjuk” – válaszolták a háziak.
A „szálláskeresőket” feldíszített szobában várták, a szentképnek gyertyával, virággal feldíszített házi oltárt készítettek. Bent a Szent Család minden tagjához külön imádkoztak, litániákat mondtak, végül egy középkori legendán alapuló balladát énekeltek el. A másfél-két órás szertartás után áldott karácsonyt kívántak egymásnak, a háziak vendégül látták a szálláskeresőket, másnap pedig az asszonyok a következő házhoz vitték a Szent Család képét.
– Adventnek van egy profán része is, hiszen erre az időszakra esnek olyan jeles napok, amelyek döntően kereszténység előtti hiedelmekben, mágikus cselekedeteken alapuló szokásokban gazdagok. Ilyenek például a házasságjósló szentek napjai: András (november 30.), Borbála (december 4.), és bár nem advent időszakára esik, de idekötődik Katalin napja is (november 25.) – meséli Lackovits Emőke. Alexandriai Szent Katalin a fuvarosok, bognárok, kerékgyártók, molnárok, fazekasok védőszentje, Szent Borbála a tüzéreké, a bányászoké és a jó halálé. Napjukon általánosan elterjedt szokás volt, hogy levágott cseresznyefa- vagy meggyfaágat vízbe tettek, és ha karácsonyra kivirágzott, abból arra következtettek, hogy az eladósorban levő lány férjhez megy az új évben.
„András zárja a hegedűt” – mondták, mivel ezzel a nappal kezdődött a böjt, ez után már nem illett zajos mulatságot tartani. Szabad volt viszont disznót ölni, hiszen ekkortól már nem állt fenn a veszély, hogy a meleg időjárás miatt megromlik a hús.
December 6-án, Szent Miklós napján a VI. században élt mirai püspök történetének (szegény lányokat ajándékozott meg pénzzel, hogy megmentse őket a rossz útra téréstől) emlékére ajándékozzák meg ma is a gyerekeket. Régebben többnyire német falvakban, de magyar közösségekben is előfordult a Miklós-napi alakoskodás, amikor egy családtag vagy ismerős bundában és álarcban, kezében láncos bottal végigjárta azokat a házakat, ahol gyerekek laktak. Magaviseletük felől érdeklődött, aztán átadta nekik a szülők által összekészített ajándékot: többnyire almát, diót, sült krumplit. Kevesen tudják, hogy Szent Miklós napjához olyan hagyományok is kötődnek, amelyek a középkori európai diákszokásokból erednek, hiszen Szent Miklós napja egykor diákünnep volt. Egyes tanintézetekben a mai napig december 6-án választanak „diákpápát”.
Az adventi jeles napok közül kiemelkedik Luca napja, amely majdhogynem teljes ünnepkört von maga köré. Az 1582-es Gergely-féle naptárreform előtt Luca a téli napforduló időpontjára esett. A néphit szerint amikor a legrövidebb a nappal és leghosszabb az éjszaka, akkor a legerősebbek a gonosz, ártó hatalmak. Ezért kötődik Luca napjához rengeteg bajelhárító mágikus szokás, de a jeles nap házasságjósló, szerelem-, bőség- és termékenységvarázsló hagyományokban is gazdag.
– Luca napja asszonyidolog-tiltó nap volt; ha valamibe belekezdett az asszony, abból a hiedelem szerint jó nem származott. Női vendéget nem volt tanácsos beengedni, mert bajt hozott a házhoz. Az aszszonyok rontani is tudtak ezen a napon. Például ha valaki a szemetet észrevétlenül átdobta a szomszédba, attól kezdve a hiedelmek szerint szomszéd tyúkjai nem tojtak – mondja a néprajzkutató.
A bőségvarázslások közé tartozott, hogy a tyúkokat megpiszkálták a disznóölésnél használt pörkölőfával, hogy jól tojjanak. A fiúgyerekek csapatokban járták végig a falut, ők végezték ugyanis a leghatásosabb termékenységvarázslást. A lucázó gyerekek egy köteg szalmát vittek magukkal, a szalmának mágikus erőt tulajdonítottak, mivel Jézus is istállóban született, szalmán feküdt. Bekopogtak a házakhoz, és ott a szalmára térdelve mondták el a termékenység- és bőségvarázsló mondókákat. Például: „Luca, Luca, kitty-kotty, / Tojjanak a tyúktyok, lúdgyok. / Akkora szalonnájuk legyen, / Mint a hidas táblája. / Olyan hosszú kolbászuk legyen, / Mint a Duna hossza.” A varázsszövegek alapja a kimondott szó erejében való hit volt. A legismertebb Luca-napi mágia a lucaszék készítése. Tizenhárom napon át, tizenháromféle fából, faszeg nélkül kellett elkészíteni, és aki karácsonykor, az éjféli misén ráállt, az meglátta, hogy kik a boszorkányok a faluban. Azok ugyanis óriási szarvakat viseltek, és úrfelmutatáskor hátat fordítottak az oltárnak. – A plébánosok általában nem örültek, ha megtudták, hogy valaki lucaszéket készít a faluban, ha tehették, még az éjféli mise előtt elkobozták – teszi hozzá Lackovits Emőke.
Az advent december 24-én, karácsony vigíliájával ér véget. A karácsony szláv eredetű szó, a jelentése átlépni: a sötétből a világosba, a régi esztendőből az újba. A Megváltó az újjászületést, az örök életet hozta el a keresztény tanítás szerint. Az újjászületés jelképe a fény (a gyertyák), az örök életé pedig az örökzöld, amit a karácsonyfa mint életfa képvisel. A karácsonyfa-állítás német, protestáns eredetű, körülbelül kétszáz éves szokás. Magyarországon először arisztokrata családok követték a példát.
Lackovits Emőke elmeséli, hogy egyetemistaként az Alföldön gyűjtött karácsonyi szokásokkal kapcsolatos anyagot, és meglepődve tapasztalta, hogy voltak helyek, ahol fenyőfa helyett gyümölcsfaágat díszítettek fel karácsonykor (egyes palóc vidékeken pedig a sodrófát), amit a szoba mestergerendájára erősítettek. Sőt az is előfordult, hogy a fenyőt talpával fölfelé erősítették a mestergerendára. A fát legtöbbször ezüst- vagy aranypapírba csomagolt dióval, almával, cérnára fűzött zabszemekkel, pattogatott kukoricával díszítették fel. A fa a paradicsomi életfát jelképezi, a díszek közül az alma a tudás fájának almáját idézte, míg a kukoricafüzér a paradicsomi kígyót.
A karácsony ünnepére készülődve minden családban igyekeztek a munkát már délután befejezni, az állatokat sötétedés előtt ellátni. Csopakon és Kövesden ilyenkor dupla abrakot adtak az állatoknak, „nehogy panaszkodjanak a kis Jézusnak”, ugyanis a hiedelem szerint karácsony éjszaka megszólalnak az állatok.
Sok helyen zajkeltéssel jelezték az ünnep kezdetét, ez az ártó erők elűzésére szolgált. Csopakon és környékén például a mezőőr, vagy valaki, akinek volt puskája, vaktölténnyel a levegőbe lőtt „a kis Jézus tiszteletére”. A Somló környékén a gyerekek kolompokkal szaladtak végig a falvak utcáin.
Karácsony vigíliájának egyik legfontosabb hagyománykincse az ünnepköszöntés. Sok fajtája volt, például a kántálás, a betlehemezés, a koronás játék, a paradicsomjáték vagy a bölcsőcskejárás. Valamenynyinek a lényege: a születéstörténet elbeszélése, a Kisjézus köszöntése, valamint a jókívánságok felsorakoztatása, ami nem más, mint bőségvarázslás.
A betlehemes játékokat a középkor óta ismerik, magyar nyelvterületre valószínűleg Mátyás király uralkodása alatt kerültek.
– A betlehemezés egyik fajtája volt a pásztorjáték, közülük talán a legérdekesebb a német falvak Christkindlije volt. Ennek a karácsonyi játéknak minden szerepét lányok alakították. A résztvevők már reggel útnak indultak, ugyanis az éjféli miséig végig kellett járniuk a falu összes házát. A díszes ruhába öltözött szereplők – angyalok, pásztorok, Mária és a Christkindli (vagyis a Kisjézus) – bekopogtattak a házakhoz, és előadták a betlehemi történetet. Aztán az angyal áldást mondott a Kisdedre, miközben az általuk vitt rozmaringos almával (a rozmaring az örök élet, az alma Jézus jelképe) köröket írtak le a Kisjézus bölcsője felett, aztán Mária megáldotta a háziakat, valamint, hogy elűzzék a gonoszt és a betegségeket, jelképesen meg is vesszőzték őket. A köszöntés a templomban ért véget, egyes helyeken a rozmaringos almát az oltárra helyezték. A német szokás magyar megfelelője volt a bölcsőcskejárás, a Káli-medencében a koronás játék vagy paradicsomjáték – tudjuk meg Lackovits Emőkétől.
Karácsony szokás- és hiedelemvilágában központi hely jutott a karácsonyi asztalnak. Úgy tartották, hogy ami a karácsonyi asztalra kerül, az mind megszentelődik. Így aztán a morzsát sem dobták ki, hanem az állatoknak adták, hogy egészségesek, a tyúkok pedig jó tojók legyenek. A karácsonyi asztalra került bort angyalok borának nevezték, amiből Szent János napján egy üveggel elvittek a reggeli misére, hogy a pap megszentelje. Otthon aztán mindenki három kortyot ivott belőle.
A böjt az éjféli mise után ért véget, és az azt követő vacsorával lezárult karácsony vigíliája.
– December 25-ét, karácsony napját a legtöbb településen családi körben töltötték el, csak templomba mentek, mert ilyenkor nem illett „kujtorogni”, jönni-menni – meséli Lackovits Emőke. Karácsony másnapjának legfontosabb népszokása az 1920–30-as évekig a regölés volt. A regösök báránybőr kabátban, kifordított bundában, bekecsben, kucsmában, láncos botokkal, kolompokkal és köcsögdudával keresték fel a házakat. A pogány hitvilágot és a keresztény legendák hagyományait ötvöző szokás lényege a bőség- és termékenységvarázslás, a gonosz elűzése, valamint a párok összeregölése volt. Gyönyörű regölős szövegeket ismerünk a Somló környéki falvakból.: „Amott keletkezik egy kis kerek pázsit, / Azon legelészik csudafiú szarvas. / Csudafiú szarvasnak ezer ága-boga, / Ezer misegyertya gyullatlan gyulladjék, / Ojtatlan aludjék, / Rejteken régi törvény, haj, regül rejtem.”
A karácsonyi ünnepkör február 2-án, Jézus templomi bemutatásának ünnepén, gyertyaszentelő Boldogasszony napján ér véget.
– Bár néhány ünnepi tradíciót, például a Christkindlit több német közösségben, például Herenden és Városlődön, Kislődön is felelevenítették, de általában elmondható, hogy ezekről a szokásokról már csak múlt időben beszélhetünk. Annak idején a hosszú téli estéken a falvakban nem volt más szórakozási lehetőség, mint hogy az emberek összegyűltek, fonóba mentek, tollat fosztottak, régi történeteket meséltek egymásnak – mondja Lackovits Emőke, aki felhívja a figyelmet arra is, hogy az életforma megváltozásával, a televízió, a számítógép megjelenésével az egykori hagyományok, szokások eltűntek.
– Az egyházi esztendő jeles napjai, ünnepi szokásai a bakonyi és Balaton-felvidéki falvakban című kötetem húsz év gyűjtőmunkájának az eredménye. Boldog vagyok, hogy még a saját szememmel láthattam Szent Család-járást, bölcsőcskejárást, Christkindlit – emlékszik vissza a kutatásai során szerzett élményeire Lackovits Emőke.
