Utolsó esély a családoknak Kelenföldön

Elegáns fővárosi szülők jól nevelt gyermekekkel – ők lettek az átmeneti otthonok új célközönsége.

Nem mindenki ilyen felszabadult azonban az otthonban. A Menedékház legfiatalabb lakója a decemberben született, alig másfél hónapos Márkó. Édesapjával is a közös konyhában találkozunk, aki gyorsfagyasztott pulyakorongokat pakol a felforrósodott olajba. A földre nézve mondja el, nem szívesen akar beszélni helyzetükről, mert az asszony – aki épp vásárolni ment – nem örülne neki, pár perc elteltével azonban már a szobájukba is beenged. – Látják, ennyink van – mutat körbe a kis helyiségben, amelynek felét egy nagy ágy foglalja el. A háttérben bekapcsolva maradt tévé éppen celebek közösségi oldalon megosztott képeitől hangos, ám ez sem képes javítani a hangulaton, sőt, torz kontrasztot képez. A falhoz támaszkodó, idős férfi alig beszél, lesütött szemei azonban annál többet mondanak.

– Kilátástalan a helyzetünk. A családgondozó ugyan segített elintézni a szállást, de a gyermekek miatt az albérletbe jutást sehogy sem tudjuk megoldani – mondja. – Kérdezik, hány gyerek van, mondom: kettő. Egyből el is küldenek – háborodik fel a férfi, de aztán gyorsan visszazuhan a rosszkedvbe. – Ha lejár az egy évünk, talán átvesznek egy másik átmeneti otthonba. A folyosón családi drámába csöppenünk: egy édesanya panaszkodik az intézményvezetőnek volt férjére. Az asszony beinvitál magához. Szobája nagyobb és világosabb a másiknál, ahol három gyermekét neveli egyedül. – Két váltás ruhával hagytuk el a családi házunkat, mert a volt férjem többször is megtámadott, a rendőrség viszont feltételesen elengedte – magyarázza az alig 35 éves nő. Legidősebb lánya – akit láthatóan megviseltek a történtek – az ágyról vág közbe: – Tényleg nem volt mit tennünk, az egy pszichopata! A jövőjükről érdeklődünk, az anya próbál bizakodni. – Megteszünk mindent, amit lehet, de egyelőre munkám sincsen; a „Mekiben” dolgoztam, de az valami brutális volt.

Surányi Ákos a folyosón vár minket, igyekszik minél több család történetét megismertetni velünk. Többen azonban nem akarnak szerepelni – mondja –, de ez érthető. Egy emeleti szobában fiatal anyuka vár már ránk, az ágyon pedig három tíz év alatti kislány ül katonás feszességgel. – Nem mind az enyém ám, csak nagy barátnők – kezdi egyből a nő a gyerekekre mutatva, majd folytatja: – Nekem csak kettő van, sajnos mind betegek éppen. A lányok pizsamában és hálóingben kuncognak össze – őket látszólag nem zavarja, hogy össze vannak zárva. Ekkor nyög fel a sarokból egy aprócska hang – felébredt az egyéves kisfia is. A Miskolc mellől érkező családanya viccesen jegyzi meg: a kisfiú közte és párja között alszik, ami nem is baj, mivel nincs az a pénz, hogy több gyermeket vállaljanak. A kislányok is nevetnek – a szobában ragadós a jókedv.