Ipartelephez hasonló környéken áll a Menedékház Alapítvány kelenföldi átmeneti otthona. Már ebből is látszik, hogy a leginkább nélkülözőket találtuk meg. Rögtön kiderül, a finanszírozási nehézségek miatt minden lobbitevékenységre szükségük van, hátha ezáltal több segítséghez jutnak. Az intézményvezető, Surányi Ákos így vázolja a helyzetet. – 120-ról 163-ra nőtt tavaly azon családok száma, amelyek felvételi jelentkezést nyújtottak be a Menedékház Alapítványhoz. Nyolcvanhét főt tudunk egyszerre befogadni; mint látják, a várólistán szereplők száma azonban ennek többszöröse. Hozzáteszi: önkormányzati segítségre nem támaszkodhatnak, így pedig kisebb tőkével indulnak, mint más átmeneti otthonok.
Véleménye szerint leginkább az a megdöbbentő, hogy míg korábban szegényebb vidéki környezetből érkeztek többségben az ellehetetlenült családok, mára ez a tendencia megváltozott. – Elegáns fővárosi családok jól nevelt gyermekekkel, ők lettek az átmeneti otthonok új lakói – meséli a harmincas éveiben járó intézményvezető. Elmondja, egy évet lehet eltölteni az intézményben, ez indokolt esetben fél évvel meghosszabbítható. – Mivel az utcára kerülés előtt ez az utolsó hely, ahol a családok még együtt tudnak maradni, ezért legtöbben megbecsülik a lehetőséget, és betartják a szabályokat. Aki azonban megszegi a házirendet, vagy elhanyagolja gyermekét, az komoly szankciókkal számolhat. Extrém esetben a gyermeket ki is emelhetik a családból, valamint bántalmazáskor a rendőrséget is bevonhatják.
Surányi Ákos azt mondja, mindegyikre volt példa. Tavaly például egy férfit kellett eltanácsolni, mert berúgva agresszívan kezdett viselkedni gyermekeivel – idézi fel.
– Ha letelik a bent tölthető idő, és esetleg nem sikerült valakinek megoldani a helyzetét, van rá lehetőség, hogy átjelentkezzen másik otthonba, ahol újra kezdődik a visszaszámlálás – említ egy megoldást az intézményvezető, de arckifejezése inkább csalódottságról árulkodik. – Van, aki pedig ezt egy életen keresztül képes kihasználni – zárja le a kérdést. A borongós beszélgetés után sötét folyosó felé vesszük az irányt, belengi a frissen mosott ruha és a belevegyülő olaj szaga. Ebédidőben érkeztünk.
– Jobb, mint az albérlet, mert olcsóbb, csak hát alkalmazkodni kell más emberekhez – mondja egy 19 éves budapesti lány. Rizst kavargatva néha-néha hátrafordul, talányos mosollyal az arcán, miközben elmeséli, anyósa tette ki őt párjával és nyolc hónapos gyermekükkel együtt az utcára, így nem maradt más lehetőségük, mint a kelenföldi otthon. – Amikor a kicsi bölcsődébe megy, viszsza tudok menni dolgozni, van bolti eladói végzettségem – jelenti ki lelkesen, majd az időközben elkészült étellel elhagyja a szobát.
Nem mindenki ilyen felszabadult azonban az otthonban. A Menedékház legfiatalabb lakója a decemberben született, alig másfél hónapos Márkó. Édesapjával is a közös konyhában találkozunk, aki gyorsfagyasztott pulyakorongokat pakol a felforrósodott olajba. A földre nézve mondja el, nem szívesen akar beszélni helyzetükről, mert az asszony – aki épp vásárolni ment – nem örülne neki, pár perc elteltével azonban már a szobájukba is beenged. – Látják, ennyink van – mutat körbe a kis helyiségben, amelynek felét egy nagy ágy foglalja el. A háttérben bekapcsolva maradt tévé éppen celebek közösségi oldalon megosztott képeitől hangos, ám ez sem képes javítani a hangulaton, sőt, torz kontrasztot képez. A falhoz támaszkodó, idős férfi alig beszél, lesütött szemei azonban annál többet mondanak.
– Kilátástalan a helyzetünk. A családgondozó ugyan segített elintézni a szállást, de a gyermekek miatt az albérletbe jutást sehogy sem tudjuk megoldani – mondja. – Kérdezik, hány gyerek van, mondom: kettő. Egyből el is küldenek – háborodik fel a férfi, de aztán gyorsan visszazuhan a rosszkedvbe. – Ha lejár az egy évünk, talán átvesznek egy másik átmeneti otthonba. A folyosón családi drámába csöppenünk: egy édesanya panaszkodik az intézményvezetőnek volt férjére. Az asszony beinvitál magához. Szobája nagyobb és világosabb a másiknál, ahol három gyermekét neveli egyedül. – Két váltás ruhával hagytuk el a családi házunkat, mert a volt férjem többször is megtámadott, a rendőrség viszont feltételesen elengedte – magyarázza az alig 35 éves nő. Legidősebb lánya – akit láthatóan megviseltek a történtek – az ágyról vág közbe: – Tényleg nem volt mit tennünk, az egy pszichopata! A jövőjükről érdeklődünk, az anya próbál bizakodni. – Megteszünk mindent, amit lehet, de egyelőre munkám sincsen; a „Mekiben” dolgoztam, de az valami brutális volt.
Surányi Ákos a folyosón vár minket, igyekszik minél több család történetét megismertetni velünk. Többen azonban nem akarnak szerepelni – mondja –, de ez érthető. Egy emeleti szobában fiatal anyuka vár már ránk, az ágyon pedig három tíz év alatti kislány ül katonás feszességgel. – Nem mind az enyém ám, csak nagy barátnők – kezdi egyből a nő a gyerekekre mutatva, majd folytatja: – Nekem csak kettő van, sajnos mind betegek éppen. A lányok pizsamában és hálóingben kuncognak össze – őket látszólag nem zavarja, hogy össze vannak zárva. Ekkor nyög fel a sarokból egy aprócska hang – felébredt az egyéves kisfia is. A Miskolc mellől érkező családanya viccesen jegyzi meg: a kisfiú közte és párja között alszik, ami nem is baj, mivel nincs az a pénz, hogy több gyermeket vállaljanak. A kislányok is nevetnek – a szobában ragadós a jókedv.
