– Milyen fizikai probléma ragadta meg önt először, miért e tudományterületet választotta hivatásául?
– A diplomamunkámat a Központi Fizikai Kutatóintézetben (KFKI) írtam 1957-ben, ahol a magmágneses-rezonancia elvén működő berendezéssel dolgoztam (véletlenül éppen ebben az évben fedezte fel a díj névadója, Townes a mézert, vagyis a mikrohullámú lézert). Ma már a magmágneses-rezonancia az orvostudomány egyik legfontosabb képalkotó diagnosztikai technológiájának, az MRI-nek működési elvét képezi. Kezdetben az elméletet angolul NMR-nek rövidítették, de mivel az N a nukleáris szót rövidítette, az embereket feszélyezte a hidegháború közepén, hogy befeküdjenek egy ilyen nevű gépbe, holott semmi köze az atomenergiához. Ezért a nukleáris előtagot később elhagyták. Ezen a témán dolgoztam tehát, és amikor 1958-ban diplomáztam, azonnal nyolc állásajánlatot kaptam. Ebből látszik, hogy abban az időben a fizikus afféle sztárszakma volt.
Budapesten, 1934-ben született fizikus, akadémikus, egyetemi tanár. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem fizikus szakának elvégzése után a Központi Fizikai Kutatóintézetben helyezkedett el, ahol később főosztályvezetővé nevezték ki. Kutatott Svédországban, illetve a szovjet-unióbeli dubnai Egyesített Atomfizikai Kutatóintézetben. 1981-től a Magyar Tudományos Akadémia Szilárdtestfizikai Kutatóintézetének igazgatója volt, majd a testület tagjává választották. Később az Akadémia alelnöki tisztét is betöltötte. 2011-ben Prima Primissima díjjal tüntették ki.
– Miért döntött az optikai kutatások mellett?
– Egyáltalán nem az optika mellett döntöttem kezdetben. Alapkutatással akartam foglalkozni, ezért az ipari és az alkalmazott kutatást végző intézetek ajánlatait visszautasítottam. A KFKI-ban két helyre mehettem: a szilárdtestfizikai és az optikai kutatások területére. Mivel azt hittem akkor, hogy az optikában addigra már mindent felfedeztek, és már csak mérnöki feladatokat tartogat, én a szilárdtestfizikát választottam. Felépült Csillebércen a kutatóreaktor, ott kezdtem dolgozni. Az ottani eredményeim segítségével jutottam ki később, 1963–1964-ben a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség ösztöndíjával egy évre Svédországba. Ez a tanulmányút nyitotta meg számomra a nemzetközi tudományos közösség kapuit.
– Mennyire engedték, hogy a fizikusok, főként a nukleáris területeken dolgozó fizikusok Nyugatra menjenek dolgozni?
– A jelentkezők közül többszörös szűrőn választották ki a támogatott pályázatokat. A beadott kétszáz jelentkezés közül mindössze négy pályamű valósulhatott meg. Ezek egyike voltam én, erre nem lehet mást mondani, mint hogy az életben szerencsére is szükség van. Amikor az ember bekerül a kétszázaléknyi nyertes közé, azt nem lehet pusztán szakmai kiválósággal vagy szorgalommal megmagyarázni. Én a pályázatban egyesült államokbeli és angliai laboratóriumokat is megjelöltem, de oda nem mehettem. Így maradt Svédország, ahol három hét sem telt bele, és meggyőztem az ottani főnököt arról, hogy hajlandó vagyok elutazni Stockholmból a világ végén lévő reaktorhoz, ha megvalósíthatom az ötletemet. Ő adott mellém egy csoportot, én pedig megírtam a felfedezéseimből a kandidátusi disszertációmat. Az egész életemre visszatekintve mondhatom, hogy azok az események is, amelyek akkor nem az én kedvem szerint alakultak – például, hogy nem mehettem Amerikába vagy Angliába –, végül is szerencsés irányba vitték a sorsomat.
– Amikor hazajött, nem néztek önre ferde szemmel a hatóságok és korábbi kollégái? Hiszen sok vezető tudós, aki egyszer kijutott Nyugatra, sosem tért vissza a vasfüggöny mögé.
– Olyannyira nem okozott ez gondot, hogy 1968-ban meghívtak a Moszkva mellett lévő dubnai atomfizikai kutatóintézetbe, amely az egyik legtekintélyesebb ilyen intézet volt a világon, és ahol a Cserenkov-sugárzás felfedezéséért Nobel-díjat kapott Ilja Mihajlovics Frank helyettesének neveztek ki. Természetesen a dubnai intézet munkáját szoros megfigyelés alatt tartotta a hatalom. A nemzetközi osztály vezetőjéről például köztudott volt, hogy ő ott a legnagyobb KGB-s. Egyik alkalommal egy tallinni professzor hívott magához, hogy beszéljünk fizikai problémákról. Én beleegyeztem, de nem lehetett csak úgy utazgatni engedély nélkül a Szovjetunióban, meghívólevelet kellett írnia Dubnába. Miután hosszú hetekig nem értesített, hogy mi a helyzet a meghívásom ügyében, én rákérdeztem nála. Kiderült, hogy a dubnai intézet nem támogatta utazásomat azzal az indokkal, hogy külföldi vagyok, és a dubnai intézet hivatalos kutatási programjának nem részei azok a problémák, amelyekről beszéltünk. Így azt „javasolták” a professzornak, hogy hívjon meg kiváló szovjet tudósokat. Én szembesítettem a levéllel a KGB-s osztályvezetőt úgy, hogy legyenek ennek tanúi is. Ő elvörösödött, és rögtön engedélyezte volna, hogy menjek. De én csak annyit feleltem neki, hogy vannak erre a témára kiváló szovjet tudósok is, küldje őket. Azt hittem, emiatt azonnal hazahívnak majd, de furcsamód egyfajta tiszteletet sikerült kivívnom magamnak. Három évig dolgoztam végül Dubnában. Nagyon agitáltak, hogy maradjak még három évet, de a feleségem időközben megbetegedett, ezért inkább hazatértünk.
– Hogyan jutott el a szilárdtestfizikától az optikáig, amelyről ön manapság a legjobban ismert?
– A dubnai neutronforrást, az impulzus-atomreaktort, amelynél kísérleteimet végeztem, tatarozni kezdték, így leálltak a kutatások. Nem akartam hosszú időre munka nélkül maradni, ezért megpróbáltam azt a szilárdtestfizikai problémát, amelyen már régóta dolgoztam, a rendelkezésre álló technikának megfelelően átalakítani. Ekkor kezdtem fém-fémoxid-fém diódák vizsgálatával foglalkozni, és ez már közelebb vitt az optikához és a fényhez. Innentől már csak egyetlen lépés volt hátra. Amikor letelt a dubnai időm, hazajöttem, és néhány hónap múlva megbíztak a KFKI optikai főosztályának vezetésével. Amikor azt mondtam a főigazgatónak, hogy annyit tudok az optikáról, hogy hogyan kell egy lézert bekapcsolni, de semmi többet, ő azt válaszolta, hogy majd megtanulom. Ma már látom, hogy életem legbölcsebb döntése volt, hogy elfogadtam a megbízást.
– Mi volt kezdetben a fő optikai tudományos kérdés, amelyre választ akart találni?
– Bekapcsolódtam a KFKI-ban folyó lézerfejlesztési munkába, valamint a fény, különösen az intenzív fény és az anyagok közötti kölcsönhatások vizsgálatába. De engem nagyon zavart az, hogy az optikai képalkotásban a felbontásnak elvi határa van. Ha két pont közelebb van egymáshoz, mint a megvilágításként használt fény hullámhosszának nagyjából a fele, azt bármilyen optikai eszközzel egy pontnak fogjuk látni. Ez az elvi korlát a nanotechnológia világában rendkívül zavaró. E probléma egyik áthidalási módját adják az úgynevezett plazmonok. A korábban említett fém-fémoxid-fém diódákat tanulmányozva figyeltem fel arra, hogy ezek fényt bocsátanak ki, aminek hátterében a felületi plazmonok állnak. Ezek hasonlítanak a fotonokhoz, de azokkal ellentétben esetünkben a fémek felületéhez vannak kötve, messziről nem látszanak. A plazmonok segítségével például kisebb, olcsóbb lézereket és nagyon nagy felbontású mikroszkópokat lehet készíteni. Én mindig vallottam, hogy szegény országban ötletek kellenek, és az a feladatunk, hogy igazoljuk ezen ötletek életképességét. Tehát a költséges kutatómunkát meg lehet hagyni a gazdag országok szakembereinek, akik megengedhetik maguknak a drága berendezéseket.
– Ön volt a fő szervezője a tavalyi fény éve rendezvénysorozatnak, amellyel a fénnyel kapcsolatos kutatásokat, alkalmazásokat igyekeztek közelebb vinni a fiatalokhoz. Sikernek tartja ezt a kezdeményezést?
– Az ötlet az Európai Fizikai Társaságban született, a döntésből én is kivettem a részem. Ezután az UNESCO közvetítésével lehetett az ENSZ-ben is elfogadtatni a tervet, hogy 2015 legyen a fény nemzetközi éve. Tavaly számos fizikai felfedezés kerek évfordulóját ünnepeltük, amelyek közvetetten vagy közvetlenül a fényhez, az optikához kapcsolódtak. Ilyen volt az első, arab nyelvű optikai tankönyv ezeréves évfordulója, az einsteini általános relativitáselmélet, illetve a fény hullámtulajdonságának felfedezése vagy a kozmikus háttérsugárzás leírása. Engem is meglepett ugyanakkor az, hogy a világ mennyire fogékony volt erre a kezdeményezésre, és különösen megdöbbentem, hogy a magyarországi események mennyi érdeklődőt vonzottak. Természetesen tartottak több tudományos konferenciát az Akadémián és másutt az optikáról, ez ilyenkor szokásos, de emellett sok program kifejezetten a laikusokat és főleg az ifjúságot célozta. A tavalyi részleges napfogyatkozás idején például több mint ezer ember jelent meg a Magyar Tudományos Akadémia székháza előtti parkolóban, hogy távcsövek segítségével figyelje meg, amint a Hold részben kitakarja Napot.
– Ha ennyi fiatalt érdekelnek a fizikai felfedezések, jelenségek, miért nem sokkal népszerűbb manapság a természettudományos pálya?
– Az biztos, hogy a diákokat, ahogy mindig is, ma is érdekli a világ, a természet megismerése, az ismeretlen felfedezése. Mi tavaly országszerte kiválasztottunk huszonhat iskolát, amelyek feladatukul kapták, hogy a régióban összehangolják a többi iskola tevékenységét. És egyértelműen megmozdult az ifjúság, méghozzá korántsem csak az optika irányában, hanem általában véve mindenféle tudományos és a technológiai program nagyon népszerűnek bizonyult. Ezeket egészítették ki a művészeti kiállítások, amelyek fényesen bizonyították, hogy a természettudományok és a vizuális művészetek között erős a kapcsolat. Természetesen a végső sikert én is azon fogom lemérni, hogy ezek után hányan jelentkeznek majd a fizikai vagy kémiai egyetemi szakokra, és hányan indulnak a tehetségkutatás szempontjából rendkívül fontos tanulmányi versenyeken.
– Sokan most is úgy gondolnak az optikára – ahogy ön is karrierje kezdetén –, mint olyan tudományterületre, amelyben már sok ismeretlen nincs, és legfeljebb az eszközöket lehet kissé tökéletesíteni. Mit mond a fiataloknak, amikor néhány szóban kell megvilágítania az optika modern jelentőségét?
– Valójában éppen az mutatja a fénykutatás fontosságát, hogy szinte észre sem vesszük, hogy az optikai jelenségek és eszközök milyen szervesen beépültek a legkülönfélébb mindennapos használati tárgyainkba. Vegyük például a holográfiát! Rég nemcsak háromdimenziós fényképeket lehet vele csinálni, de már nem létezik komoly papírpénz és bankkártya, amelyet ne védenének hologrammal. Az iparban optikai detektorokat használnak az új alkatrészek által elviselendő rezgések vizsgálatához, a másképpen alig érzékelhetően kicsi, a pontos működés szempontjából mégis alapvető fontosságú deformációk elemzéséhez. A vaskohókban az olvadék színéből meg lehet állapítani nemcsak a hőmérsékletét, de az összetételét is. És természetesen ott van a komputertechnika, ahol az optika ma már megkerülhetetlen. Az adattovábbítás, a memóriamodulok írása és azok leolvasása mind optikai elven történik. A LED-es (fénykibocsátó diódákon alapuló) technológia épp napjainkban hoz forradalmi változást a világítástechnikában. A fizika szépsége abban is áll, hogy ott fedez fel az ember új dolgokat, ahol azt a legkevésbé várnánk.
– Elégedett a pályafutásával?
– Gyakran hallani, hogy a tudósok örökké élnek az utókorra hagyott felfedezéseik által. De a tudomány ennél sokkal közvetlenebb módon is meghosszabbítja az ember életét. Kimutatták, hogy a Francia Tudományos Akadémia tagjai átlagosan hét évvel tovább élnek, mint a népesség többi tagja. Én azt gondolom, azért, mert szeretik, amit csinálnak. Én is szeretem, és én is sokáig szeretnék élni.
