– Idén januárban az önök országa, közelebbről Cebu adott otthont az eucharisztikus világkongresszusnak. Milyen szervezési tapasztalatokat tud átadni, hiszen Cebuban kétszer annyian élnek, mint Budapesten.
– A két várost valóban nem lehet összevetni, mert bár Cebuban valóban többen élnek, infrastruktúrája szerényebb, mint Budapesté. Az önök fővárosának van mit megmutatnia a világnak: templomokat, épületeket, tereket, parkokat. Minden kongresszus egyedi, ha úgy tetszik, unikális; Cebunak nincsenek szép épületei, de az emberek tiszta lelkűek, hitük átütő, és mi igyekeztünk is erre alapozni, megmutatni ezt a világnak. Azt tanácsolom a magyar szervezőknek, találják meg – városuk szépsége mellett – ezt az egyediséget.
– Melyek a legfontosabb előttünk álló feladatok?
– A lényeg a tájékoztatáson van, azaz tudatosítani kell az emberekben, mikor lesz a kongresszus, hogy várják. El kell bennük mélyíteni az eucharisztia tiszteletét, meg kell értetni velük, hogy itt tulajdonképpen az Úr van jelen, hogy ez a világkongresszus nem egy fesztiválszerű tömegrendezvény, hanem olyan esemény, ahol az emberek összegyűlnek Isten körül. És ha a résztvevők átérzik ennek a súlyát, akkor ez belőlük is kiárad és továbbterjed.
– Amire Európának manapság nagy szüksége volna, földrészünkön a kereszténység sok gonddal néz szembe.
– Ezért is fontos a kongresszus, amelyre sok ember érkezik majd, hogy megossza hitét, és az itteniek is megoszthatják hitüket velük, ami kiapadhatatlan örömforrás. Hazámban ezelőtt 1937-ben tartottak utoljára világkongresszust, amitől sokak élete megváltozott, mert az ottaniak, akik az óceánban kissé elszigetelve élnek, látták, hogy az odalátogatók ugyanazzal a hittel érkeznek, mint az övék. Rávilágított arra, hogy nincsenek egyedül. Az eucharisztikus világkongresszus nem csak a magyarok ünnepe lesz, hiszen a világ minden tájáról jönnek majd hívek.
– Akár a Fülöp-szigetekről is szerveznek zarándokutakat?
– Természetesen, országunkból sokan szeretnék újra átélni a januári feledhetetlen napokat, és már jelezték, négy év múlva útra kelnek Magyarországra. Az idén júliusban Krakkóban rendezendő Katolikus Ifjúsági Világtalálkozón egyébként hazámé lesz a legnagyobb külföldi delegáció.
– Milyen beruházások voltak indokoltak ahhoz, hogy zökkenőmentesen bonyolíthassák le a programokat? Gondolok itt az infrastruktúra vagy a helyszínek fejlesztésére.
– Szükségünk volt egy 15 ezer látogatót befogadni képes fedett helyszínre, amilyen nem volt nekünk. Szerencsére egy cég felajánlotta, hogy felépíti a csarnokot, és a rendelkezésünkre bocsátja. Az IEC (International Eucharistic Congress) épülete ma kulturális centrumként, közösségi központként funkcionál. Ezenkívül fel kellett újítanunk a cebui püspökség szemináriumait, ahol a kiegészítő létesítmények kaptak helyet.
– A záró szentmisén másfél millióan jelentek meg, hogyan tudtak ekkora tömeget mozgatni a városban úgy, hogy nincs is európai értelemben vett tömegközlekedés?
– Természetesen ekkora sokaságot csak szabad téren tudtunk elhelyezni, egy olyan területen, amelyet a tengertől foglaltunk vissza Cebu város peremén. E hatalmas mezőt szabályos „utcák” tagolták, így a misére igyekvőket jól lehetett irányítani. Lényegében már a helyszínre eljutni is megfelelt egy zarándoklatnak.
– Sikerült már megvonniuk a mérleget, hányan érkezetek a különböző programokra?
– Ketté kell bontanunk a kérdést. Külföldről kétezer-ötszáz, a Fülöp-szigetekről hétezer-ötszáz regisztrált vendég érkezett, de számos nyilvános eseményt is rendeztünk, amelyre nem kellett bejelentkezni, ezekre sok százezren érkeztek.
– Voltak események vidéken is?
– A főbb rendezvényeket, így a nyitó- és zárómisét, a körmeneteket, a kongresszusokat Cebu városban tartottuk, de például az ifjúsági programokat a Cebu szigetével szemközti Lapu-Lapun rendeztük.
– Mi hagyta önben a legmélyebb nyomot az esemény kapcsán?
– A körmenet. Kellemes időben vonultak az emberek egy több kilométeres úton, gyertyával a kezükben, énekelve. Fantasztikus látványt nyújtott a sok százezer pislákoló gyertya lángja.
