– Milyen beruházások voltak indokoltak ahhoz, hogy zökkenőmentesen bonyolíthassák le a programokat? Gondolok itt az infrastruktúra vagy a helyszínek fejlesztésére.
– Szükségünk volt egy 15 ezer látogatót befogadni képes fedett helyszínre, amilyen nem volt nekünk. Szerencsére egy cég felajánlotta, hogy felépíti a csarnokot, és a rendelkezésünkre bocsátja. Az IEC (International Eucharistic Congress) épülete ma kulturális centrumként, közösségi központként funkcionál. Ezenkívül fel kellett újítanunk a cebui püspökség szemináriumait, ahol a kiegészítő létesítmények kaptak helyet.
– A záró szentmisén másfél millióan jelentek meg, hogyan tudtak ekkora tömeget mozgatni a városban úgy, hogy nincs is európai értelemben vett tömegközlekedés?
– Természetesen ekkora sokaságot csak szabad téren tudtunk elhelyezni, egy olyan területen, amelyet a tengertől foglaltunk vissza Cebu város peremén. E hatalmas mezőt szabályos „utcák” tagolták, így a misére igyekvőket jól lehetett irányítani. Lényegében már a helyszínre eljutni is megfelelt egy zarándoklatnak.
– Sikerült már megvonniuk a mérleget, hányan érkezetek a különböző programokra?
– Ketté kell bontanunk a kérdést. Külföldről kétezer-ötszáz, a Fülöp-szigetekről hétezer-ötszáz regisztrált vendég érkezett, de számos nyilvános eseményt is rendeztünk, amelyre nem kellett bejelentkezni, ezekre sok százezren érkeztek.
– Voltak események vidéken is?
– A főbb rendezvényeket, így a nyitó- és zárómisét, a körmeneteket, a kongresszusokat Cebu városban tartottuk, de például az ifjúsági programokat a Cebu szigetével szemközti Lapu-Lapun rendeztük.
– Mi hagyta önben a legmélyebb nyomot az esemény kapcsán?
– A körmenet. Kellemes időben vonultak az emberek egy több kilométeres úton, gyertyával a kezükben, énekelve. Fantasztikus látványt nyújtott a sok százezer pislákoló gyertya lángja.
