A „hortobágyi” – helyesen nádudvari – lőteret évtizedeken át használták hadgyakorlatok céljára – idézte fel a helyszínt jól ismerő Vándor. Itt robbant fel nemrég az az elvileg már hatástalanított – tehát gyújtószerkezetétől megfosztott – szovjet bomba, amely négy tűzszerész halálát okozta, ötödik társuk pedig komoly sérülésekkel került kórházba.
Bármennyire is tragikus volt az eset, semmiképpen sem mondhatjuk, hogy teljesen elkerülhető lett volna, sőt,
a jövőben is előfordulhatnak hasonló balesetek.
Egy-egy gyakorlatnál ugyanis az egyes felhasznált bombákat csak a gyakorlatot éppen végző repülőezred adminisztrálta, és egy toronyba felküldött repülésvezető írogatta, hogy mely bombák találtak vagy nem találtak, a lőtérhez vezényelt helyi kiskatona pedig igyekezett berajzolni a találatok és a fel nem robbant bombák helyét. Ez hol sikerült, hol nem, hiszen sokszor több gép dobott le egyszerre több bombát – magyarázta a szakíró.
Aztán jött a lőtér saját tűzszerésze, és a fel nem robbant bombákat megsemmisítette. Elvileg. De mivel a bombák akkora detonációt okoztak, hogy a lőtér központjától 5-6 kilométerre levő Nagyiván házainak ablakai is sokszor betörtek, a világítóbombák pedig nappali fényt csináltak, így nem mindig tűnt fel, ha egy-egy szerkezet besült, míg mellette a többi felrobbant. A szűrés tehát korántsem volt tökéletes – mondta Vándor Károly. Előfordult, hogy délelőttől hajnali kettőig bombáztak a repülők, így ezerszámra zuhogtak a különféle bombák – világító- és gyakorlóbombák is – a talajra. Elég, ha csak töredékük sült be úgy, hogy nem vették észre a buzgó adminisztrátorok, és
máris több száz bombával számolhatunk a lőtereken.
A megsemmisítésnek sem volt annyira kidolgozott módszere, mint manapság: mellé tettek robbanóanyagot, és azzal robbantották fel a bombát.
Egyébként a repüléstörténész szerint érdekes az is, ahogy a helyi lakosság szimbiózisban élt a szovjetekkel: ha éppen nem volt gyakorlat, sokszor a parancsnokság engedélyével mentek „vasazni” vagy a világítóbombák ejtőernyőit összeszedni – ez utóbbiakból függönyt, ágyhuzatot készítettek –, mindezt gyakorlatilag közvetlen életveszélyben. Kész csoda, hogy senki sem halt meg a gyűjtögetésben. Állatokat is legeltettek a mezőn, volt, hogy eltévedt gépágyúlövedékek végeztek egy gazda lovaival egy pontatlan célzás miatt. Kunszentmiklóson volt egyébként az az eset, már 1990-ben, amikor a még itt tartózkodó szovjetek helikopterrel gyakorlatoztak, és a területen engedély nélkül tartózkodó fiatal fiúk sérültek meg a gyakorlat során. A helyiek és a szovjetek viszonya egyébként minden politikától függetlenül alapvetően pozitív volt, a nádudvari lőtér egykori parancsnoka még a kilencvenes évek közepén is visszalátogatott Magyarországra nosztalgiázni egy kicsit.
A nádudvari lőtér leggyakoribb vendégei egyébként a szakíró szerint a Déli Hadseregcsoport debreceni és kunmadarasi bombázó és vadászbombázó alakulatai, valamint kiskunlacházi, tököli és sármelléki vadászezredei voltak, ritkábban magyarok, és évi rendszerességgel előfordultak itt a keleti blokk más országainak katonái is.
Bombázáshoz használt lőtér egyébként több is volt az ország területén: a már említett nádudvari mellett ott volt a szovjetek kicsiny lőtere Kunszentmiklós mellett, ahol főleg csak gyakorlóbombákat, gépágyút, rakétákat használtak, valamint ott van Hajmáskér és Várpalota között az a lőtér, amelyet magyarok és szovjetek is használtak, és a mai napig is járnak ide lövészetekre. Mondani sem kell, természetesen mindhárom helyen használtak szovjet repülőgép-fedélzeti fegyvereket. Így pedig
még ki tudja, hány tűzszerész életét oltja ki egy évtizedek óta ott heverő bomba.
Egyébként szóltak egyes hírek arról, hogy a szomszédban működik még egy lőtér, a tilalmasi, ahol légvédelmi gyakorlatok folytak, azok a lövedékek viszont nem veszélyesek. Vándor helyesbített, valójában ez ugyanaz a lőtér, a légvédelmi lövedékek ugyanoda hullottak, mint a bombák, csak a lövegekkel másik irányból közelítették meg a területet. És ezek között is lehetnek életveszélyes szerkezetek, hiszen nem szükséges óriásdetonáció ahhoz, hogy kioltsa egy tűzszerész életét.
A nádudvari lőtéren talált bombaszerkezet kapcsán felmerültek olyan találgatások is, miszerint valamiféle sosem használt, abszolút ismeretlen bomba lehetett, ezért robbant fel. Vándor, aki a szovjet csapatok itt-tartózkodása alatt és után is sokat járt a lőtéren, úgy véli, erre a kérdésre a későbbi vizsgálat adhat választ. Azt azonban leszögezte, a 80-as évek végén több, akkor még újdonságnak számító, illetve akkor rendszerbe került bomba és nem irányított rakéta bevetését is látta a lőtéren (olyan akkori különlegességeket, mint például a rakétahajtóműves betonromboló, vagy az imitációs, vagy radarzavaró nem irányított rakéták). De ezzel nem volt egyedül: a lövészetek, robbanások látványa, illetve a összeszedhető és értékesíthető anyagok sok környékbelit is a lőtérhez vonzottak. Ezért is csoda, hogy korábban nem történt a tűzszerészekéhez hasonló tragédia.
