– Óvatosan kell fogalmaznunk, amikor a cölibátus kérdését feszegetjük, közben viszont nagy a kísértés, hogy a papi nőtlenség jövőjét firtató egyházi megnyilvánulásokba azt lássuk, hogy valamiféle elmozdulás történik az ügyben. Nagy visszhangot váltott ki három éve, amikor Pietro Parolin vatikáni államtitkár mondta még leköszönő venezuelai nunciusként, hogy a cölibátus nem dogma, hanem egyházfegyelmi kérdés, amiről lehet beszélgetni.
– Ezt nem ő mondta ki, hanem egyrészt mindig is lehetett tudni, másrészt 1965-ben a II. vatikáni zsinat papságról szóló dokumentuma rögzítette, hogy a papi cölibátus nem a papság természetéből fakadó követelmény, miként ez kirajzolódik az ősegyház gyakorlatából és a keleti keresztény hagyományból is (16. pont – a szerk.). Azóta folyamatosan a felszínen lévő kérdés ez.
Józef Pucilowski domonkos rendi szerzetes lapunknak a cölibátus önkéntessé tételéről:
„Nem tartanám rossz ötletnek. A pravoszlávoknál, a görög katolikusoknál a nősülés, a papi családalapítás régóta bevált intézmény. Úgy vélem én is, döntse el a végzős szeminarista, hogy meg akar-e nősülni vagy nem.”
– Akkor kezdjük az elején! Hogyan és mikor lett a cölibátusból úgynevezett egyházfegyelmi szabály? Jézusnak köztudomásúlag nem volt felesége, míg a megalapított egyház első vezetőjének, Szent Péternek igen, ugyanígy számos klerikusnak is, hosszú évszázadokon át.
– A tizenkét apostol között voltak nősek és nőtlenek. Utóbbiak közül a legfontosabb János és Pál. Az ősegyházban így Krisztus kora óta létezett nős és nőtlen papság is. Az első, egyháztartományi szintű kötelezettség a nőtlenségre a 306-os elvirai zsinaton született, Hispániában. A megvalósítás persze nem volt zökkenőmentes. A középkorban viszont már egyetemesen megjelent a cölibátus igénye, ennek elterjesztését a szerzetesi reformpápákhoz köthetjük a 11. századtól kezdve. Voltak, akik elfogadták ezt az irányvonalat, és voltak, akik nem – mi, magyarok például nem. A középkor végére általános lett a nőtlenség kötelezettsége, ezt a reformáció idején megerősítette a tridenti zsinat. A gyakorlatba való átvezetés persze még ezzel sem valósult meg teljesen, hosszas történelmi folyamat volt ez.
– Ennek a folyamatnak a lezárultával mégsem vésték olyan értelemben kőbe ezt a szabályt, hogy azt ne lehessen megváltoztatni. Legtöbbször talán ezzel a szófordulattal kritizálják a papi nőtlenséget őrző római katolikus egyházat, hogy nem dogma...
– Ez természetes, hisz dogmából eléggé kevés van. De ha valami nem dogma, az még nem jelenti azt, hogy a katolikus embereknek nem kell követni az adott szabályt. Egy hívő ember, remélem, tudja, hogy a hitnek és az erkölcsnek az igazságai között rangsor van. Dogma ezek közül csak olyasmi, ami az Isten által került, legalább implicit módon, kinyilatkoztatásra. A cölibátus nem ilyen dolog.
– Elméletileg tehát a századok során lehetett volna erősíteni a papi nőtlenség „ranglistás helyét” az igazságok között?
– Persze, erre sor is került! De még ha csak egyházfegyelmi szabály is ez, pillanatnyilag ugyanúgy kötelező és ugyanúgy szankcionálható, ha nem tartják be. Egy katolikusnak nemcsak akkor kell a pápa tanításához tartania magát, hogyha az tévedhetetlen, hanem akkor is, amikor az úgynevezett rendes tanítóhivatalát gyakorolja. Nekem sem csak akkor kell engedelmeskednem a megyéspüspökömnek, ha egyetemes zsinaton a püspöki kollégium tagjaként nyilatkozik, hanem akkor is, amikor egy körlevélben előírást ad. Akkor is, ha nem tévedhetetlen.
Ferenc pápa még Argentína érsekeként:
„Egyelőre azt kell mondanom, hogy nem szívesen játszom a jóst. De ha esetleg az egyház megfontolás tárgyává tenné ezt a követelményt, akkor nem a papok csekély száma miatt tenné. Azt sem gondolom, hogy a házasodás mindenki számára nyitott lenne, aki a papi hivatást választja. Abban a feltételezett esetben, ha erre valaha is sor kerülne, olyan kulturális okok indokolhatnák a döntést, mint a keleti katolikus egyházaknál, ahol házasembereket is pappá szentelnek. Ott egy bizonyos korban és egy bizonyos kultúrában ez volt a szokás, és ma is őrzik. Hangsúlyozom tehát, hogy ha az egyház valaha is felülvizsgálná a cölibátus kérdését, egy adott hely kulturális problémájaként kezelné, nem egyetemes formában, és nem személyes választásként. Ez a meggyőződésem. ( ) Nem vagyok benne biztos, hogy a cölibátus eltörlése olyan sok jelentkezőt vonzana a pályára, hogy az megszüntetné a paphiányt.”
– Ez a gondolat mintha a Ferenc pápa kapcsán mostanság tett kijelentések miatt is fontos lenne...
– Részben ezért is mondtam.
– Térjünk vissza fő témánkhoz! Mi a nőtlenség üzenete a papság számára?
– A cölibátus szó azt jelenti, égi életállapot, ami utal Jézus egy gondolatára. A feltámadást tagadó szadduceusokkal vitatkozott, s konklúzióként mondta: „A világ fiai nősülnek és férjhez mennek. Akik pedig méltók rá, hogy eljussanak a másik világba és a halálból való feltámadásra, nem nősülnek, s nem is mennek férjhez” (Lk 20,35 – a szerk.), aminek már nem része a – ha szabad így mondani – testi házasság. A pap tehát egyfelől Krisztus utánzását vállalja fel, másfelől már itt, a földi életében azt a beteljesült állapotot szeretné visszatükrözni, amely mindannyiunkra vár az üdvösségben.
– Ez a felismerés ezek szerint az ősegyházban még nem volt meg...
– A kötelezettség nem volt általános, de a felismerés megvolt. Pál első korintusi levelének 7. fejezetében ezt írja: „Szeretném ugyanis, ha mindnyájan olyanok volnátok, mint én magam, de hát mindenki saját ajándékát kapta Istentől, az egyik ilyet, a másik olyat” (1Kor 7,7 – a szerk.). A szövegből látszik, hogy a házasság vagy nőtlenség kapcsán Jézus semmilyen parancsot nem adott, de Pál személyes véleménye az, hogy a legjobb életállapot a nőtlenség.
– Milyen értelemben? A gyakorlatban milyen haszna van a cölibátusnak a papi munkavégzés szempontjából?
– Megint Szent Pálra kell utalnom, aki az „osztatlan szív” gondolatát leírja (1Kor 7,35 – a szerk.): aki házas, annak a szívében természetesen első helyen kell állnia a házastársának. Azonban halljuk Jézus mondatait, amelyekben elvárja tanítványaitól, hogy hagyjanak el mindent, a feleségüket is, úgy kövessék, számukra az Isten legyen az első helyen. A házasnak tehát a páli megközelítés alapján megosztott a szíve, és állandó – nem lehetetlen, de nagy – kihívással néz szembe. A cölibátus célja, hogy az ember minden energiájával és teljes koncentrációjával az Isten felé forduljon, és be tudja tölteni hivatását. Ez persze nem jelenti azt, hogy egy pap vagy szerzetes nem küszködik. Ugyanúgy kihívásokkal néz szembe, mint egy házas, még ha másmilyenekkel is, ugyanúgy elbukik, ugyanúgy újra kell indulnia. Csak a cölibátus miatt nem magasabb rendű, nem értékesebb sem az élete, sem a hite. Az útja más.
– Erre azért nagyon általános válasz a világban, hogy az élet kérdéseiben hitelesebben beszélne egy olyan lelkipásztor, aki maga is éli a nyáj mindennapjait, mondjuk családos emberként.
– Visszakérdeznék: mit értünk az élet alatt? Mindannyian egy töredékes földi életet élünk. A házas ember is és a pap is. Egy házas pap nem kerülhet válságba? Ha pedig házassági válságba kerül, akkor miért tudna jobban tanácsot adni? Arról se feledkezzünk meg, hogy a pap nem egyfajta mentálhigiénés tréner vagy életmód-tanácsadó! Minden hívőnek saját érett, felnőtt hitre kell eljutnia, a lelki vezetésnek nem az a célja, hogy kész válaszokat adjon, hanem hogy az eszközöket biztosítsa a válasz megtalálásához.
A diakónusok
Bő 50 év elmúltával is sokan értetlenül néznek az állandó diakónusokra. Ha nem papok, akkor ezek szerint világiak? Nem: fel vannak szentelve. A diakónusok arra kaptak meghívást, hogy a szolgáló Krisztus képét öltsék magukra. Amióta a II. vatikáni zsinat (1962–1965) nyomán visszaállt az állandó diakonátus intézménye, a diakónusok száma például az USA-ban folyamatosan emelkedik: jelenleg 18 000 fő, melyből több mint 15 000 fő aktívan szolgál – ebben a tekintetben az Egyesült Államok világelső. Összehasonlításképp: Lengyelországban 2003-ban, Indiában 2006-ban szentelték föl az első állandó diakónust; sok országban pedig csak egy-két diakónust találunk. (Magyar Kurír, MNO)
– Ma az egyház vezetését mennyire foglalkoztatja élénken a cölibátus kérdése, illetve a jelenlegi helyzet megváltoztatása? Azért lehet ez fontos kérdés, mert ahányszor csak „kibeszél” valaki az egyházból az ügyben, nincsen elhallgattatva, mintha szólásszabadság volna ebben az igen sikamlós kérdésben. Artikulálta már véleményét például Beer Miklós váci püspök is, aki egy idén májusi interjújában azt mondta, reméli, megéri még, hogy nős embereket pappá szentelnek.
– A fölszentelt papok kötelezettség alatt állnak, de természetesen lehet a kérdésről gondolkodni, érvelni. A kérdés napirenden maradását pedig az is „lehetővé tette”, hogy a II. vatikáni zsinat lebontotta a cölibátus védműveit. A zsinat előtt nem a papszenteléskor fogadtak cölibátust, hanem már a diakonátust megelőző szubdiakonátusban. A szubdiakonátust eltörölték, és megjelent az állandó diakonátus, amelyre nős férfiakat is fel lehet szentelni. A papi cölibátust védő vonalak tehát megszűntek. Amikor 1971-ben a Vatikánban összeült a püspöki szinódus, az volt az egyik kulcskérdés, hogy a papsággal is megtörténik-e az, ami az állandó diakonátussal. Akkor kialakult egy többségi konszenzus, miszerint erre nem fog sor kerülni.
– Azóta eltelt majdnem fél évszázad. Gondolhatják ma másképp?
– Az a véleményem, hogy ha a nős férfiak pappá szenteléséről kezdünk beszélni, akkor nem lehet csak és önmagában erről szólnunk, és nem is ezzel kell kezdenünk, hanem a peremfeltételek problematikájával: hogyan alakuljon át a papképzés nős férfiak esetében? Alkalmas-e az egyházi infrastruktúra olyan „bagatell” szinten, mint hogy a plébániák családilag is lakhatók-e? A plébániai közösségek elég erősek-e ahhoz, hogy egész családokat tartsanak el? A protestáns egyházaknál vagy a görög katolikusoknál is látjuk, hogy ez utóbbi nem mindig egyértelmű. Arról sem beszél senki, hogy mit szólnának ehhez a hívők? Nincs statisztikánk, ezért megalapozott véleményt sem lehet igazán megfogalmazni. Aztán: hogyan engedelmes a püspöke felé a pap, ha nős, ha a püspök nem papok, hanem családok fölött rendelkezik? A meglévő nős papság kapcsán is érezzük ennek súlyát, komolyságát. Hisz ha a pap felesége munkát vállal, gyerekei iskolába járnának valahová, akkor kimozdítható-e mindenki egy püspöki döntéssel? Lehet beszélni a cölibátusról, de akkor beszéljünk mindenről, ne csak arról, hogy franciaágy kell-e a pap szobájába, vagy heverő.
Beer Miklós váci püspök a papi nőtlenség távlati önkéntessé tételéről
„Bízom benne, hogy ez a kérdés kikerül a tabu témák köréből. Keressük az Úristen szándékát! Csak a kötelező cölibátussal kapcsolatban van bennem kérdés, hogy ehhez miért kell ragaszkodni. Mintha ez lenne a papi szolgálat egyetlen és leglényegesebb kérdése. Nem gondolom, hogy a nőtlenség az élő egyházi közösség szolgálatának a legfontosabb feltétele. Hiszek abban, hogy én még megérem, hogy nős embereket pappá szenteljenek!” (forrás: Reggeltől Estig – riportfilm Beer Miklósról, Keresztény Élet. A részlet 13 perc 30 másodpercnél található.)
– Játsszunk el a gondolattal, hogy püspöki szinódus elé kerül a cölibátus megváltoztatásának ügye abban a formában, ahogy az a leggyakrabban felmerül: pappá szentelés előtt lehet nősülni. Hogyan születne meg egy ilyen döntés, milyen fórumokon megy át, és mennyi idő egyáltalán? Beleférhet elméletben a 73 esztendős Beer Miklós püspök életébe?
– Nem tapogatózunk teljesen sötétben, hisz az állandó diakonátus kapcsán azt látjuk, hogy több mint 50 évvel a zsinat után még mindig nem forrta ki teljesen magát. Abban a pillanatban, hogy megszületik a nős férfiak pappá szentelésének lehetősége, teljesen újra kell szabályozni mindazt az előírás-hálózatot, ami a képzésre, az életvitelre és a fent felsorolt egyéb dolgokra vonatkozik. Ha mindent számba veszünk, világos, hogy egy ilyen folyamat nem tud lejátszódni 5–10 év alatt, inkább emberöltős távlatban kell gondolkodni. Arról pedig még nem is beszéltünk, hogy kulturálisan más a nős és nőtlen ember társadalmi megítélése Észak-Amerikában és Afrikában, miközben az első lépést mégiscsak a világegyház szintjén kellene megtenni. A törésvonalat itt most nem Magyarország és Szlovákia között kell elképzelni, hanem mondjuk Magyarország és Nigéria között. Visszatérve Miklós püspök véleményére: amit ő képvisel, az teljesen az egyház hitegységén belül van, ugyanakkor én nem tartom reálisnak azt az időtávot, amit ő megfogalmaz. Nem kevesen vélik úgy, hogy az egyháznak a cölibátusnál most sokkal fontosabb problémákkal kell megküzdenie.
