Mentősök arról, miért egy örökkévalóság kiérniük

Elhivatott mentőktől kértünk látleletet az ország legnagyobb egészségügyi szervezetéről.

– Hogy kevés-e a kocsi? Igen, de ha több lenne, az sem számítana, mert nem lenne, aki vezesse, illetve a betegeket ellássa – vázolja a helyzetet Ákos, aki szintén hosszú ideje ment életet. Szavait minden mentős megerősíti, akivel beszélünk. Megtudjuk, a közép-magyarországi régióban nagyságrendileg negyven gépkocsivezetői státus áll üresen. Bár nem orvosokról vagy ápolókról beszélünk; de teljesen mindegy, ki hiányzik a gépezetből. A problémát összeültetésekkel, túlórákkal oldják meg, vagy úgy, ahogy éppen sikerül. Vidéken, például Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében nem ilyen nagy a hiány, de a fővárosban lasszóval is nehéz olyan sofőrt fogni, aki alig több, mint százezerért mentőkocsit szeretne vezetni. Olyan ápolóval is beszéltünk, aki sofőrként is dolgozva vitt haza 130 ezret. Két-három éve nem dolgozik ezen a területen, de mint mondja, hiába volt azóta béremelés, érdemi változás nem történt. Orvost is nehéz találni a munkára, nem véletlen, hogy az esetkocsik jó része orvos nélküli.

A mentőszolgálat egységeit leköti az őrzött szállítás is, amelyre azért van szükség, mert sok beteget csak orvosi kísérettel lehet kórházból kórházba utaztatni, vizsgálatra vinni.

– A mentőautók jelentős hányada ilyen feladatot végez. Például a Semmelweis Egyetem Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikájára viszik a betegeket CT-re. Sokszor ráadásul nem elég az esetkocsi, van, hogy rohamkocsi kell vagy olyan jármű, amely mobil intenzív osztály. Elsőre úgy tűnhet, ezek nem sürgős feladatok, pedig nincs így: indokolhat ilyesmit az, ha egy kórházban fekvő betegnek hasűri vérzése lesz, annak okát pedig képalkotó vizsgálattal azonnal ki kell deríteni – magyarázza Viktor, aki ilyen munkákban is gyakran részt vesz. Azt mondja, ezekkel a fuvarokkal nem a mentőszolgálatot kellene terhelni, de mivel a kórházak más segítséget nem kapnak, kizárásos alapon maradnak ők. Viszont emiatt is kevesebb egység marad a klasszikus értelemben vett mentésre.

A nagyságrendileg 250 mentőállomáson működő, nyolcezer munkatársat, azon belül öt-hat ezer vonuló mentőst foglalkoztató mentőszolgálat problémáit eddig egyik vezető sem tudta megoldani. A szervezet irányítása soha nem volt sikersztori. Hét előző főigazgatójából egyik sem töltötte ki ötéves megbízatási idejét. A január 16-án hivatalba lépő vezető kinevezése eleve három évre szól. A mentősök tapasztalatai szerint a váltásokat féléves zűrzavar követi. Most is erre számítanak. A mentőszolgálat sajtóosztálya nem is nagyon kommunikál, nyílt titok, hogy minden megkeresést az államtitkársággal kell egyeztetniük. Pedig nagyon szerettünk volna választ kapni a kérdésünkre, amely a szerkesztőségünkben karácsony előtt történt esetre vonatkozott. Kollégánkat, aki este rosszul lett, lefordult a székről, arca elszürkült, eszméletlen állapotából percek múltán tért csak magához, beszélni, mozdulni ezután sem tudott, több mint két óra után szállították kórházba. Egyebek mellett azt szerettük volna tudni, hogy az ilyen esetek mennyire gyakoriak, illetve hogy mi áll annak hátterében, hogy ennyire hosszú ideig kell várni egy kocsira.

Kérdésünkre a szolgálat azóta sem reagált, ám a megkérdezett mentősök kapásból tudták a választ. Ha kollégánknak stroke-ja lett volna, akkor sem tudtak volna gyorsabban jönni. Nem azért, mert lusták. Hanem azért, mert egyszerűen nincs elég emberük.

– A helyzet az, hogy a stroke-nak négy és fél órás időablaka van, ami azt jelenti, hogy ha a kezelés ezen belül történik, nagy eséllyel elkerülhető a maradandó károsodás. A két óra bőven a négy órán belül van, főleg Budapesten, ahol kicsik a távolságok: indulás után a beteg fél órán belül kórházba kerül, ellátják. Elsőbbséget csak az újraélesztés és az infarktusra utaló mellkasi fájdalom jelent, illetve értelemszerűen a súlyos baleset – ismerteti a fontossági sorrendet Péter. A mentőápoló szavai aligha vigasztalnak bárkit, aki a késéssel ellátott stroke szövődményeivel küzd; de a valóság sajnos ez.

Miközben az ellátás bonyodalmak nélkül is akadozik, több mentős problémaként emelte ki, hogy sokan vissza is élnek azzal, hogy tudják, mire ugranak a szolgálat emberei.

– Több mint egy évig ültem a 104-es telefonnál, egészen érdekes hívásokkal is találkoztam. Volt, aki először banális probléma miatt telefonált, majd miután jeleztük, ilyesmivel nem minket kell keresni, a rendelőbe kell bemenni, visszatelefonált, és már mellkasi panaszt emlegetett. Innentől kezdve indítani kell a mentőt, kiérkezve pedig nem lehet számonkérni a betegen azt, hogy a panasza miért „múlt el”, illetve „alakult át” – emeli ki Gábor, aki már nincs a szolgálatnál. Ő olyan esetekkel is rendszeresen találkozott, amelyeknél a betegek hetek óta fennálló panaszokkal hívták az életmentő telefonszámot.

Többen számolnak be esetekről, amelyeknek az egészségügyhöz végképp semmi közük. Jó példája ennek az, amikor a rokonok rájönnek, hogy azokat a betegeket, akik alkoholt és nyugtatót egyszerre fogyasztanak, a protokoll szerint el kell szállítani, haza pedig csak azt követően lehet engedni, hogy a laboreredmények kizárták a bajt.

A visszaélés csúnya példája az is, hogy egyes vidéki falvakba taxiként rendelnek mentőt. A súlyos panasz miatt riasztott egység beviszi a beteget a szomszédos városba, aki ott hirtelen jobban lesz, és távozik. Ilyenkor szintén betegektől vonják el a mentőautót, aminek tényleges vészhelyzetben súlyos következménye lehet. Probléma az is, hogy gyakran hiányoznak az utcanévtáblák vagy a kapukról a házszámok, hiába a modern navigációs eszközök, ez a gyakorlatban késéseket eredményezhet.

Olyan ápolóval is beszéltünk, aki több mint három évig vonult mentősként, több mint egy évet pedig az irányítóközpontban töltött. Béla két éve jött el, ma már kórházban dolgozik, de élményei máig kísértik. Beszámolója szerint a mentőszolgálat rengeteg egységet veszít amiatt, mert „szociális alapon vállal feladatokat”. Példaként azt hozza föl, amikor egy várandós kismamához a jóslófájásoknál rendelnek mentőt.

– Ilyenkor a férje minden további nélkül beültethetné a kocsiba, behozhatná a kórházba, vagy hívhatna taxit. De nem ezt teszi, hanem mentőt kér. Ezzel persze nem is lenne baj, ha lenne elég egység, de mivel nincs, könnyen előállhat az a helyzet, hogy olyan esetekhez nem tudnak kocsit küldeni, ahol már a magzatvíz is elfolyt, ne adj’ isten kilóg a baba keze. Eközben a hiányzó mentőben mosolyogva utazik egy kismama, akinek valójában semmi szüksége erre – érzékelteti a problémát.

A szülés körüli anomáliákat kiemeli több kollégája is, hangsúlyozva, nem csak az egyik véglet fordul elő. Megesik, hogy még a harmadik szüléshez is az utolsó pillanatban hívnak mentőt, pedig tudják, a tízperces fájásoknál régen a kórház felé kellene tartani. Olyan eseteket is több mentős felhoz példának, amelyeknél egyszerű kézsérülésekhez kell kivonulniuk; például azért, mert valaki mosogatás közben elvágta az ujját.

– Ezek hihetetlen történetek. Végigszirénázzuk a várost, és azzal szembesülünk, hogy csak egy sebtapaszra van szükség. Az viszont senkinek nem jut eszébe, hogy ilyenkor a tényleg súlyos esetekhez nem tud autó menni – emeli ki az egyik ápoló. Beszámolójából szintén kiviláglik: messze nem a létszámhiány az egyetlen súlyos probléma, amellyel a mentőszolgálat szembenéz. Ráadásul a negatív kritikával legdirektebb módon ők szembesülnek. És bár jogos a panasz, amikor stroke gyanújával két órát kell várni, de a végül kiérkező egység biztosan nem a sarki kávézóban múlatta az időt.