Mégsem süllyed el Csepel az olimpia miatt

Az olimpia várható kudarcától függetlenül várhatóan elindulnak a Csepel északi részére tervezett beruházások. A hajléktalanokat kipakolják.

– Azt tudják, hogy mi volt itt régen? – kérdezzük a lomizóktól.

– Boltok – mondják mind a ketten, ami részben igaz. Mert volt itt korábban klipforgatás, graffitiverseny, technoparty, és működött persze boltként is a Nagyvásártelep egy időben. És Tarsoly Csaba Quaestor-vezér álmaiban itt létesült volna 33 hektáron, 500 ezer négyzetméteren a Duna City projekt, egy luxusberuházás, amiért még a néhai Ghaith Pharaon szaúd-arábiai befektető is érdeklődött. Az üzletből azért nem lett semmi Tarsoly szerint, mert ő kevesellte a „professzor úr” ajánlatát. Úgyhogy az enyészet maradt itt az úr továbbra is.

De eredeti funkcióját tekintve ez az épületegyüttes volt a főváros éléskamrája, vagyis innen osztották szét a budapesti piacokba a felérkező mezőgazdasági terményeket. Paraméterei elképesztőek: a műemlékké nyilvánított, Münnich Aladár által tervezett csarnok alapterülete 11 ezer négyzetméteres. 234 méter hosszú, 42 méter széles, a belmagassága pedig 17 méter. Fénykorában 400 nagykereskedő felügyelete mellett pakoltak itt ki 210 vagont. A hozzá tartozó, a köznyelvben csak „vöröstéglásként” emlegetett irodaépületben működött az ország első páternosztere. Ma már csak az épület homlokzatán posztoló parasztszobrok utalnak az ingatlan egykori mezőgazdasági funkciójára. A levágott szárnyast tartó kalapos férfi most is büszkén feszít, de a mellette álló parasztasszonynak már elporlott a csizmája. Bent egy üres Pölöskei Muskotályos PET-palack fogad. Meg rengeteg eldobott sörös- és festékesdoboz – többek között az eltűnt páternoszter helyén is.

A nagycsarnokban is mindössze egy falra felfújt traktor alakja emlékeztet arra, hogy itt valaha mezőgazdasági tevékenység zajlott.

Ma már – hiába, hogy befuccsolt a Tarsoly-féle Duna City – sokak lakóhelye a csarnok. Itt él például Majoros Attila, aki már maga sem tudja pontosan, mióta költözött be Fejér megyéről a csarnok alagsorába, annyit tud elmondani, hogy „olyan négy-öt éve van itt”. A kapucnis férfi büszkén húzza ki magát, amikor kérdezzük, hogy tudja-e, mit terveznek a lakhelyével.

– Olimpia, igaz? Nem lesz az jó buli – mondja, miközben a vállán cipelt ajtólapról lecsepeg a víz.

– Miért nem lesz jó buli? – kérdezzük.

– Az adósság miatt. Hallottam a rádióban – mondja felszegett fejjel. Közben a másik kezéből leteszi a magával cipelt széket. Ekkor vesszük észre, hogy ökle mennyire duzzadt és sebes. Ő tudja, hogy itt régen micsoda piacozás folyt: látta erről a fényképkiállítást a közeli Tescóban. Oda jár vásárolni néha.

– Ha megvalósul a beruházás, lesz hova mennie?

– Megoldom valahogy – mondja mosolyogva, majd megindul lefele, az egykori Nagyvásártelep alagsorába. Mikor leér, úgy dobja le a széket és az ajtólapot, hogy kint is halljuk a visszhangzó csattanást.

Ezt leszámítva teljes nyugalom uralkodik errefelé. Néha feltűnik egy-egy utánfutós autó, az egyik azért jön, hogy a hatósági tiltás ellenére ingyen leborítsa az építési törmelékét. A másik pedig azért, hogy ebből a sittből kilomizza a fémet. Igazi kültelki win-win szituáció.

A város zaja, az elhaladó járművek hangja is tompa búgásként hallatszik errefelé. Hulitka Gáborék bibliai idézetekkel kitapétázott lakhelyén, a szebb napokat látott Ferencvárosi kikötő őrhelyéből kialakított bungalóban például teljes a csend. Egyedül Patrícia, az itt lakó férfiak gyerekként szeretett fekete kiskutyája lármázik egy kicsit, mikor belépünk. Hiába: Patrícia remek jelzőkutya. Sem Hulitka Gábor, az autóbalesetben megsérült, majd utcára kerülő szakács, sem pedig két lakótársa nem tud arról, hogy mi készül körülöttük. A Duna Cityről még hallottak, de az olimpiáról, pláne a Kemény Ferenc Programról már nem.

– Nem tudom, hova mennénk, de Isten vigyáz ránk – mondják. Helyzetük egyrészt a Patrícia kutyájuk és Bianka nevű macskájuk miatt nehéz. Velük nem tudnának sem munkás-, sem hajléktalanszállón elhelyezkedni. Amit amúgy sem szerettek, mert drága volt, és még loptak is a többiek, ráadásul ott voltak még a drogosok és az alkoholisták. Úgyhogy mélyen vallásos vendéglátóink tavaly nyáron fogták magukat és kiköltöztek Angyalföldről ide, a város peremére. Szerencséjükre az őrbódé mellett egy elhagyatott Tüzép működött valamikor, amit úgy hagytak ott a tulajdonosai, „mint ha menekültek volna”. Úgyhogy találtak építőanyagot a kunyhójukhoz bőven, és áramuk is van, „Istennek hála”.

– Nem könnyű élet, de a szabadságnak ára van – mondja Hulitka Gábor, és körbevezet minket a szálláshelyen és udvarán, hogy bemutassa, mi mindent tett rendbe új portájukon. Szemmel láthatóan elégedett az eddig elértekkel, csak hát sajnálja, hogy ilyen hideg volt. Mínusz 20 fokban nem tudott haladni. De tavasszal lesz virágos kertjük, és újraépítik majd azt a kis házikápolnájukat, amit valamiért télre elbontottak.

– Régen úgy nézett ki minden, mint az a sarok – mutatja a szakács portájuk, az egykori Tüzép-telep gazos sarkát, miközben macskájuk, Bianka épp bemászik egy ottfelejtett betoncsőbe.

Nem fogad sokkal vidámabb látvány, amint átkelünk a Dunán és a Csepel-sziget legészakibb pontjára lépünk. Ugyan egy impozánsan megfaragott fatábla köszönt minket – rovásírással is – a magyar ipar bölcsőjében, de mögötte mindjárt gazzal benőtt, összefirkált falakat látunk. No meg a szennyvíztelepet, amelytől egy kőhajításnyira él kalyibájában Lakatos Andor. Most már egyedül, mert karácsonykor, a kivilágítatlan utakon halálra gázolta az élettársát egy autó. A szabolcsi férfit még éppen otthon találjuk, épp arra készült, hogy a bevásárlókocsijába összeszedett mintegy hetven kiló betonvasat elvigye a közeli méhbe. Ebből él: vasat és fát gyűjt a közeli erdőkben. A tüzelőt egy piros műbőr ülőgarnitúrán fűrészeli fel, este pedig egy olajoshordóból kialakított „kályhában” gyújt be. Muszáj, mert amikor mínusz 20 fok volt, akkor itt, a Duna-parton megvolt az mínusz 22 is.

– Régen mindenféle kertek voltak itt – mondja nem túl nagy magabiztossággal. Szabadkozik is, hogy ő csak 2000-ben, a tarpai árvíz elől menekült Budapestre, „ahol azért könnyebb”. A vízügynél volt állása, amíg fedél volt a feje felett. Most pedig újra a víz közelében, a folyóparton él. Talán nem meglepő, de Lakatos Andor a Halak jegyében született. Ő sem tudja, hova megy majd, ha elkészül kunyhója helyén a BMX-pálya, de most kisebb gondja is nagyobb ennél. Várja egy barátját, hogy segítsen neki elhúzni a MÉH-be a kígyóként tekergőző vasbetonnal megpakolt bevásárlókocsiját. Annak ugyanis valamiért rossz a kereke.

Kulcsár Györggyel már a Kvassay-zsilipnél beszélgetünk. Az egykori festőmázoló ma egy közeli benzinkút mellett él egy lécekből és nejlonzsákokból összerakott viskóban. Szomorúan néz le az öbölbe.

– Régen ide jártunk pecázni a fiammal. Akkor még olyan tiszta volt a víz, hogy lehetett látni a halakat. De nemcsak mi, nagyon sokan jöttek ide – mondja a férfi, majd mindjárt következik is a legkevésbé sem romantikus indoklása: ide nem nagyon járt a halőr.

Úgyhogy a közelben elhúzódó, egykori vízügyi dolgozóknak kialakított szolgálati lakásokban és a valamikori vízi csendőrség régi lakásaiban élőknek hamar elegük lett a pecásokból, kerítést is húztak a vízpartra. Ezt egy helybeli, névtelenséget kérő lakótól halljuk, aki pontosan tudja, mi készül itt, még azt is tudja, mikor lesz a következő bejárás.

– Itt amúgy folyton bejárás van vagy az olimpia, vagy a szennyvíztelep miatt – mondja, majd egyszer csak megjegyzi: amúgy itt néha érezni a telep szagát. Elképzeljük az orrukat fogó teniszezőket és a fintorgó BMX-eseket, de inkább azt kérdezzük, mi épül majd még a közelben.

– Egy gyaloghíd. Onnan, az öböl másik oldalától jön majd egészen ide – emberünk kézzel meg is rajzolja a létesítmény ívét, majd egészen zavarba jön, mikor a jövőbeli pillér helyére mutat: jelenleg ott áll a lakásuk. Négy lakrész már üresen áll.

– Nem szeretnénk innen beköltözni a lakótelepre – bök hátra fejével Csepel felé. Megszokták itt a csendet.

A vízgazdálkodási intézet toronyházának tövében megbúvó portásfülkében gubbasztó őr sem tudja, hogy mi lesz az ő, illetve az általa védett területnek a sorsa.

– Uram, egy biztos: ha esetleg mennünk is kell majd, akkor nekünk szólnak utoljára.

Ezzel össze is foglalta Csepel északi csücskének, a Nagyvásártelepnek és a Ferencvárosi kikötőnek az elmúlt harminc évét.