A Bethesda Gyermekkórház és a Budai Irgalmasrendi Kórház együttműködésében létrejövő új egység kommunikációja erősen félrecsúszott, de arra legalább rávilágított: az abortusszal kapcsolatos kérdések ma is erős indulatokat váltanak ki. És bár a terhességmegszakítás szabályozásán lehet vitázni, az nem kérdés, hogy a hazai helyzet nem fényes: ugyan az 1980 és 1990 közötti 100-200 ezres abortuszszámhoz képest – még 1990-ben is 90-100 ezer ilyen beavatkozásra került sor – hatalmas előrelépés, hogy ma már csak évi 30 ezer terhességmegszakítást végeznek, de mindez a 90 ezer élveszüléshez viszonyítva így is magas arány. Ilyen viszonyszámok mellett nem lepődhetünk meg azon, hogy a kismamáknak a terhességüket megállapító ultrahangvizsgálaton rutinszerűen teszik fel a kérdést:
Megtartja?
– Amikor a legkisebb gyerekünket vártuk, mi is szembesültünk ezzel, a kérdést a felségemnek is feltették – mondja Velkey György, a Bethesda kórház főigazgatója, akinek ötgyerekes családapaként személyes tapasztalata is van az efféle helyzetekről. Ugyancsak nehezen kezelhetők azok a szituációk, amikor valaki sokadik vetélését követően fekszik egy nőgyógyászati osztályon, vagy éppen veszélyeztetett terhesként, nyitott méhszájjal kényszerül kórházi ágyba, mellé pedig betesznek egy abortusz miatt érkező asszonyt.
A Bethesda új részlegével az ilyen helyzeteket szeretné megelőzni, méghozzá azáltal, hogy felvállalja: kórházukban ilyen beavatkozás nem is történhet. Mindennek a terhességmegszakítások más intézményekben való elvégzésére nem lesz ráhatása, a területi ellátás nem sérül.
A Bethesdában nem előzmény nélkül nyílik szülészet, gondolata már a 2000-es évek közepén felvetődött, ilyen osztálya pedig régebben is volt az intézménynek. – Maga a kórház az 1860-as évek végétől a református egyházé volt, épp tavaly volt 150 éve, hogy Török Pál dunamelléki püspök kihirdette: a német ajkú leányegyház kórházat létesít a szegények számára. Az intézmény 1906-ban lett nyilvános kórház, az első világháború idején sebesülteket ápoltak benne, majd 1915-ben harmincágyas szülészettel bővítették – meséli a főigazgató. A világháború után főként külföldi adományokból sikerült fenntartani, a harmincas években már 114 ágyon működött benne sebészet, belgyógyászat, fül-orr-gégészet és gyermekosztály. Az intézmény az ötvenes évek elejéig virágzott, viszont a kommunizmus idején diakonisszáit – a protestáns egyházakban lelki gondozást, szociális és nevelői munkát, elsősorban betegápolást végző nők – elkergették, a létesítményt gyermekkórházzá alakították. Az egyházhoz 1992-ben került vissza, viszont gyermekkórház jellegét megtartotta. Ezt fogják most olyan szülészettel bővíteni, amely a hazai palettáról hiányzik.
– A megszokott betegbiztonsági háttér és infrastruktúra melletti természetes szülésre vagy másképp fogalmazva „kórházi otthonszülésre” itthon nem igazán van lehetőség, pedig a családoknak egyre nagyobb igénye van erre – mondja Bálint Balázs szülész-nőgyógyász, aki annak a szülészetnek a szakmai koncepcióját írta, amely két év múlva a Bethesdában indul. A bővítés kapcsán megjelent hírekre reagálva kiemeli, hogy őt magát nem az abortuszmentes szülészet motiválja elsődlegesen, hanem a természetes szülés, amelynek szemléletében tevékenykedik, és amely a megvalósuló osztály profilja lesz. Ugyanakkor tény, hogy abortuszt nem vállal, de erre mindenkinek van lehetősége. – Ezt a rendszerváltás óta bárki megteheti, én például a kilencvenes években álltam elő ezzel a kéréssel. Az akkori főnököm elfogadta a döntésemet, viszont a kollégák jó része meglepődött: nem örültek neki, ugyanis ez egy olyan munka, amit senki nem végez szívesen – mondja. A nőgyógyász hívő emberként úgy gondolja: nem az ember kompetenciája dönteni az élet létéről vagy nem létéről.
Hogy a kérdés mennyire kényes, jól mutatja, hogy miközben a nőgyógyászok 90 százaléka vállal abortuszt, egyetlen olyan orvost sem találtunk, aki erről az oldalról neve vállalásával beszélt volna erről. Azt ugyanakkor mindegyikük kiemelte, hogy ezt a munkát muszáj megcsinálniuk, mert ha nem tennék, megnőne a nem biztonságos körülmények között végzett beavatkozások száma.
Aki ma Magyarországon a terhességmegszakítás mellett dönt, annak előtte két védőnői beszélgetésen kell átesnie. Engedélyezésről ugyanakkor szó sincs, a döntés az anyáé. – A válságos helyzetbe került nőkkel a családvédelmi szolgálatoknál dolgozó védőnők foglalkoznak. Az első találkozáskor arról beszélgetnek a kismamával, hogy milyen krízishelyzet miatt nem tudja vállalni a babát. Elmondják, milyen támogatásokat lehet gyermekvállalásnál igénybe venni, illetve milyen szervezetektől tudnak segítséget kérni. A várandósok tájékoztatást kapnak arról is, milyen lehetőségeik vannak az örökbe adásra – mondja Csordás Ágnes Katalin, a Magyar Védőnők Egyesületének elnöke. Ezt követően a kismamáknak három napjuk van arra, hogy mérlegeljenek, döntésüket meghozzák. Ha kitartanak szándékuk mellett, megkapják azt a hivatalos papírt, amellyel a kórházakban jelentkezhetnek az abortuszra, mellé pedig a csekket, melyet be kell fizetniük.
Ugyan ritka, hogy a nők a beavatkozás előtt megmásítsák döntésüket, de erre is van példa. – Én már túl voltam a két beszélgetésen, időpontom is volt – emlékszik vissza Renáta. Az asszony 2013-ban hozta meg azt a nehéz döntést, hogy babáját nem vállalja. Ekkor már volt három gyerekük, a család beállt erre a létszámra, ráadásul házasságuk is mély válságban volt. Merő kétségbeesés lett úrrá rajta, úgy érezte, nem vállalható még egy gyerek. Mindezt úgy, hogy előtte egy ilyen döntést elképzelhetetlennek tartott: azt gondolta, ha nem az élete forog kockán, képtelen lenne ilyesmire. Elhatározását végül az a beszélgetés változtatta meg, amelyet azzal az orvossal folytatott, aki három gyerekét világra segítette, ő döbbentette rá arra, hogy az abortusszal saját meggyőződése ellenére cselekedne. Gyereke most lesz hároméves, házassága rendbe jött, de úgy gondolja: nem az új családtag miatt. Attól pedig óva int mindenkit, hogy az otthoni problémák megoldását egy új jövevény érkezésétől remélje. Felidézi, hogy egy közeli barátnője nem sokkal később át is esett abortuszon. – Bepánikolt, én pedig nem tudtam neki mást mondani, mint azt: abban tudom őt támogatni, amit ő szíve szerint felvállalhatónak tart. Hatalmas lecke volt, mindkettőnknek megtanította azt, hogy ebben a kérdésben mindenkinek a saját útját kell járnia, a döntés kizárólag saját lelkiismeretünkön múlik.
A válságban lévő kismamák dilemmája hatalmas, és ugyan döntésük szabad, azt fel kell tudniuk dolgozni. Ennek kapcsán kerestük meg Szarka Miklós református lelkészt, pár- és családterapeutát, aki 2010-es nyugdíjazásáig a Bethesdában működő családsegítőben dolgozott. – Amikor az intézményt az egyház visszakapta, a főigazgató engem is bevont abba a csapatba, amelyik azon gondolkodott, mi teheti az intézményt speciálissá amellett, hogy szakmaiságát megtartja. Így alakult ki az a rendszerszemléletű megközelítés, amely szerint a beteg gyerekeket – különösen a neurológián – a családjukkal együtt kell nézni, diagnosztizálni és gyógyítani – emlékszik vissza a kezdetekre. Idővel egyre nagyobb számban jelentek meg náluk olyan krízisben lévő várandósok, akik még gondolkodtak az abortuszon, de olyan asszonyok is kértek segítséget, akik már átestek rajta, utána pedig poszt abortusz szindrómával küzdöttek. Tevékenységükre a tisztifőorvosi hivatal is felfigyelt, Szarka Miklóst pedig bevonták a védőnők továbbképzési programjába, amelyben több mint tíz éve vesz részt.
Tapasztalatai szerint a terhességmegszakítások hátterében a legkülönfélébb okok állnak, azok sokszor tragikomikusak: például a pár éppen nyaralni megy, ezért úgy gondolják, nem lenne szerencsés a terhességet vállalni. Emellett sokan komoly belső dilemmát hordoznak, amelyek mentén már mélyebb beszélgetéseket lehet folytatni. Ezek jellemzően szociális problémák, lakhatási nehézségek. De az első ok nem ez, hanem a nők és a férfiak személyiségének éretlensége, egészen pontosan az, hogy egyre később kerülnek abba a korba, amikor át tudják gondolni, képesek-e vállalni egy gyereket – időközben viszont „baleset történik”. Szarka Miklós említ olyan asszonyt is, aki azzal indított: párjával csak szeretkeztek, a következmények előtt pedig értetlenül állt. Kiemeli, hogy azon abortuszok száma minimális, amelyekre érthető okok miatt kerül sor: azért, mert a terhesség erőszak eredménye, illetve amiatt, mert a magzat sérült. A szociális indikáció és a szülők éretlensége messze a leggyakoribb indok. Emellett van még egy olyan ok, amelyre a laikusok kevésbé gondolnak: ugyan van néhány gyógyszer, amelynek szedése mellett a magzatelvétel szükségessége valóban fölvetődik, de az orvosok ennél jóval többre mondják azt, hogy ártalmas. Klasszikus az is, amikor valakinek – a példának okáért – fogröntgen után kiderülő terhességnél javasol abortuszt a nőgyógyász. Ugyanakkor ezek nem jelentenek valós rizikót, így ha ilyenkor nem egyetlen emberre hallgatna a kismama, hanem több orvosból álló csapat evidenciákon alapuló véleménye alapján hozná meg döntését, már nagyobb eséllyel megtartaná babáját.
A kérdés tehát nehéz, de az jól látszik, hogy az abortuszok számának csökkenését nem eszement tiltással lehetne elérni, hanem kommunikációval, képzéssel, szakmai és társadalmi összefogással.
