Ha pénzügyi botrány kerül szóba, ma jó eséllyel a Quaestor-ügy jut eszünkbe először, aztán a Buda-Cash és a Hungária befektetési csoport bukása. A közel 210 milliárdos kárt okozó Quaestor-bedőlés azonban nem az első százmilliárdos csőd volt a magyar pénzintézetek történetében.
A lista a Princz Gábor vezette, magát macival reklámozó Postabankkal kezdődött. Napra pontosan húsz éve, 1997. február 28-án robbant ki a botrány – elterjedt a hír, hogy az ország második legnagyobb, állami fenntartású pénzintézete össze fog omlani. A rémült betétesek tömegével kezdték kimenekíteni vagyonukat, becslések szerint rövid időn belül 25 és 40 milliárd forint közötti összeget vehettek fel, éjszaka is várakoztak a bankfiókok előtt, és az intézet forrásainak közel hatodát vonhatták ki a pánik napjaiban.
Később ugyan kiderült, hogy a bedőlésről szóló pletyka rémhír volt – emiatt vádat is emeltek az ÁB Aegon egyik pénzügyi osztályvezetője ellen – de ez már nem állította meg a tényleges összeomlást.
Egymás után dőltek ki a csontvázak a Postabank páncélszekrényéből: egyértelművé vált, hogy a bankvezetők megszegték törvényi kötelezettségeiket, becsapták a tulajdonosokat és a bankfelügyeletet is – a „macis banknál” nem képeztek céltartalékot, és jelentős volt a tőkehiány, bár a külvilág felé egy prosperáló, sikeres intézet látszatát keltették.
A Postabank az első magyar kereskedelmi bankok egyike volt: 1988 júniusában alapították, ekkor részvényeinek 22 százalékát az állam, 28 százalékát a Magyar Posta birtokolta, a többi részvény pedig hazai kis- és középbefektetőké volt. A postai hálózattal szervesen együttműködő állami bank abban is úttörőnek számított, hogy elsőként gyűjthetett lakossági betéteket – és a korabeli viszonylatokhoz mérten profi országos reklámkampányokkal, tévészpotokkal népszerűsítette magát: brandjéhez hozzátartozott a játékmackó és egy csillogó felületű fémgolyó is. A bankot alapításától a csődig Pincz Gábor vezette, aki a tíz év alatt kiterjedt sajtóbirodalmat hozott létre.
