Detti, Dominika és Betti – három diáklány az Újpesti Csokonai Vitéz Mihály Gimnáziumból, akik már részt vettek abban a közösségi munkaprogramban, ami tavaly óta kötelező az érettségihez. És azt mondják, egyáltalán nem bánták meg, sőt. Pedig, kezdetben nem voltak túl lelkesek. Nyilván azért, mert a „kötelező önkéntesség” nem hangzott elsőre túl bizalomgerjesztően.
– Nálam a „Jaj, ne mááár!” kategóriába esett a közhasznú munka – mondja Betti. – Éppen elég követelmény volt már így is az érettségihez, most legyen még egy pluszban? – így Detti. Dominika ugyanakkor úgy emlékszik, már az elején is jó ötletnek tartotta: „Arra gondoltam, így az iskolán kívül is együtt lehetek majd ismerősökkel, akiket kedvelek, és ha közben még valami jó dolgot is csinálunk majd együtt, akkor miért is ne?”
A diákoknak az érettségi előtti években tetszőleges időbeosztásban van lehetőségük részt venni közhasznú tevékenységben olyan szervezeteknél, melyekkel az adott középiskola megállapodást kötött, illetve az intézményben magában is bekapcsolódhatnak ilyen programokba. Az újpesti Csokonai például a kerületi tűzoltósággal, rendőrséggel, több karitatív, hajléktalanokat és szegénységben élőket ellátó szervezettel áll kapcsolatban ily módon, a diákok közülük választhatnak, de mivel az iskola „öko suli”, erdőápolási programokban is részt lehet venni.
A lányok először iskolán belüli programokat választottak, segítettek a könyvtárban és ünnepségek, megemlékezések megszervezésében. Detti ezután úgy döntött, kipróbálja azt is, milyen a tűzoltóságnál dolgozni, de itt vegyesek voltak a tapasztalatai. – Szerintem nem találták ki igazán, miben is tudnánk részt venni, így helyiségek takarításában segítettünk, de volt, hogy csocsóztunk a tűzoltókkal, mert nem nagyon volt mit tennünk – mondja. Igaz, egyszer részt vehettek a tűzoltóautók lemosásában is. Azt mondja, az azért élmény volt.
Detti korábban egy iskolai karácsonyi ünnepségen is segített, és nagyon szeretett kisgyerekekkel foglalkozni, ezért szinte már evidens volt, hogy a Mikulásgyárban folytassa. Ez már évek óta az egyik legsikeresebb karitatív akció a karácsonyi időszakban: a félgömb alakú, átlátszó falú „látványgyárban” Mikulásnak öltözött önkéntesek készítenek ajándékcsomagokat az adományokból, természetesen celebritások közreműködésével. Detti dolga itt az volt, hogy a „gyár” előtt állva átvegye az ajándékokat, és szaloncukrot osztogasson a program népszerűsítéseként. – Nagyon jó hangulata volt az egésznek, az első alkalom után már nem is azért mentem, mert „le kellett tudnom” a kötelező óraszámot, hanem egyszerűen jól éreztem magam közben. Meglepő volt, de nagyon jólesett, hogy láttam, ilyen sokan adományoznak a rászorulóknak. Volt, hogy egy vállalkozó egy egész kisteherautónyi adományt hozott. Az is érdekes, és nagyon jó volt, hogy láttam: emberek a segítés szándékéval ilyenre áldozzák az idejüket – mondja.
Detti egy-egy nap három órát segített a Mikulásgyárban – ennél többet ennyi idősen nem is dolgozhatott volna. Pedig szívesen maradt volna tovább is, főleg, miután Dominika is csatlakozott hozzá. Dominika ekkor már rutinos „közhasznú” volt, ő ugyanis még kilencedikben húsz órát dolgozott egy óvodában: felügyelt a kicsikre a csoportban, játszott velük, foglalkozásokat szervezett nekik, vagy éppen besegített az ebédnél, uzsonnánál, de kertészkedett is az udvaron, ha úgy adódott. A húsz óra már önmagában jelzi, hogy bejött neki az ovis segítség, de szerette volna magát kipróbálni máshol is. Ezért elment egy egyházi karitatív szervezethez. Meleg ételt készítettek és osztottak rászoruló családoknak, Dominika a főzésben és az étel kiporciózásában is segített. – Jó volt adni – egyszerűen csak ennyit mond, amikor arról kérdezem, hogy érezte magát közben. Ezután szinte már evidens módon adódott a Mikulásgyár is, főleg, hogy Detti jókat mesélt róla. – Emlékszem egy idős nénire, aki egy régi könyvet hozott, ennyit tudott felajánlani, de azt szívesen adta. Ezek mind nagyon jó tapasztalatok voltak – mondja. Ráadásul ő sem „munkának” élte meg a segítést, már csak azért sem, mert jól érezte magát a többi önkéntes között.
Betti először szintén a tűzoltóknál kezdte a közhasznú tevékenységet, még kilencedikben, majd az Akvárium Klubban vett részt ételosztáson. Először az volt a feladata, hogy végigjárja a környéket, és minél több hajléktalannak szóljon az ételosztás helyéről és idejéről, majd segített ételt osztani is. Számára az is élmény volt, hogy rendszeresen megjelentek celebritások is, egyszer például Kökény Attila énekessel együtt főztek. Ha egy-egy ilyen alkalom után maradt még étel, azt hajléktalanszállókra vitték el. – Ez szintén nagyon érdekes volt a számomra, hiszen magamtól biztosan nem jutottam volna el egy hajléktalanszállóra, nem láttam volna, milyen belülről, hogy működik, kik élnek egy ilyen helyen – mondja. Az is fontos volt, hogy lássa a közvetlen értelmét annak, amit csinál, tudja, hogy más embereken segített. Ráadásul, mint mondta, az is nagy tanulság volt a számára, amikor az ételosztásra eljött hajléktalanokkal beszélgetett, akik szívesen mondták el a fiatal lánynak, hogyan kerültek az utcára – akár önhibájukon kívül is.
Betti és Dominika szinte már végzett is az előírt ötven órával, alig négy-öt órányi segítő munkát kell még elvégezniük, hogy letudják a penzumot. Nem kérdés, hogy ezt idén télen is a Mikulásgyárban fogják teljesíteni, de mindketten azt mondták: ha a programmal végeznek is, továbbra is eljárnak majd segíteni, egyszerűen azért, mert jól érzik magukat a „gyárban”. Dettinek egy kicsit több, mintegy húsz órája van még vissza, a Mikulásgyárat ezek után ő is ki fogja próbálni, de neki az ételosztás is bejött, így erre is szán még néhány órát majd. – Mindig jó ötletnek tartottam a rászorulók segítését, de bevallom, ha nincs ez a program, lehet, hogy nem szánom rá magam, és nem is biztos, hogy tudtam volna, merre induljak el. Így ebben is segítség volt, hogy ki kellett választanunk valamit – összegezte Betti a tapasztalatokat.
A lányok osztályfőnöke, Kiss László azt mondta lapunknak: számára először az etikadolgozatok olvasása során tűnt fel, hogy a diákjaira milyen hatással vannak a közhasznú tevékenység során szerzett tapasztalatok. – Szerintem ezáltal sokkal nyitottabbá váltak olyan emberek felé, akik teljesen más élethelyzetben vannak, mint ők – fogalmaz. Mint mondta, a tapasztalatok még frissek, de elsőre alapvetően jók, persze nagyon sok múlik azon, hogy a fogadó intézmények mennyire veszik komolyan a programot, és mennyire nyújtanak tartalmas elfoglaltságot a diákoknak. – Összességében kifejezetten jó kezdeményezésnek tartom, mert valóban formálja a diákok jellemét. Sokaknál tényleg látni, hogy nem csak arról szól az egész, hogy letudják az ötven órát. Másrészt pedig biztos vagyok benne, hogy nem csak a mi diákjaink, hanem az ország rengeteg más iskolájában is vannak hasonló tapasztalatok. Ha pedig így van, akkor azt is észre kell venni, hogy a sokat szapult „mai fiatalokban” igenis van affinitás a szolidaritásra, az egymás felé fordulásra, stílszerűen szólva: közösségi szolgálatra – mondta.
