„Katasztrófa, hogy elhamarkodottan hozunk oktatási döntéseket”

Lányi András szerint a túlközpontosítással a kormányzat saját magát hozta lehetetlen helyzetbe. Interjú.

– Nem naivitás azt gondolni, hogy az elmúlt 27 év harcai után hirtelen minden párt – és a kormány is – beáll a javaslatcsomag mögé?
– Muszáj feltételeznem, hogy észszerű javaslatokra a pártok pozitívan reagálnak. Ha ezt nem teszik, akkor érvelniük kell, hogy miért nem, és ezzel mi már el is értük a célunkat. Ám ennél fontosabb az, hogy megerősítést, bátorítást adjunk a szakmai kezdeményezéseknek. Szeretnénk megmutatni a pedagógus társadalomnak, hogy vannak olyan alapelvek és alapkövetelmények, amelyekre bármely oktatási kormányzattal szemben okkal hivatkozhatnak. Az oktatáspolitikai parancsuralom egyetlen alternatívája a párbeszéd. Ha csak annyit elérünk, hogy a felek minden döntés előtt leüljenek egymással nyilvánosan vitatkozni, máris romlanak a voluntarista és kultúrharcos törekvések esélyei a tudományosan megalapozott érvekkel, a pedagógusok tapasztalataival szemben.

Komoly témákról komolyan

„Magyarországon a szellemi közélet szép csöndben kimúlt, szinte észre sem vettük. Pedig nincs sok jövője egy olyan országnak, amely a saját helyzetével és lehetőségeivel nincsen tisztában” – ezzel indokolta Lányi András lapunknak a Karátson Gábor Kör megalakítását. Mint elmondta, a néhai Kossuth-díjas író követői tavaly ősszel hozták létre ezt a „kis szellemi műhelyt, ahol komoly témákról komolyan lehet beszélgetni”, például a harmadik utas politika lehetőségeiről vagy a képviseleti demokráciáról. A „Közös nevező” címen nyilvánosságra hozott oktatáspolitikai javaslatcsomag az első olyan vállalkozásuk, amellyel a szélesebb nyilvánossághoz fordulnak.

A javaslatcsomag a Kgkor.hu mellett az mno.hu-n is olvasható.

– Javaslataikban többek közt azt írják, hogy az intézmények igazgatásával kapcsolatos jogokat elsősorban a helyi önkormányzatokkal kell megosztania az államnak. Ez hogyan kivitelezhető a gyakorlatban?
– Az önkormányzati fenntartás azért „bukott meg”, mert kormányzati ciklusról kormányzati ciklusra a költségvetési források egyre kisebb hányada jutott az önkormányzatoknak. De ha a község vagy a társult települések nem érzik a magukénak az iskolát, mert nincs beleszólásuk a működésébe, akkor milyen alapon beszélünk demokratikus oktatáspolitikáról? Ha a tantestület és az általa választott igazgató számára nem biztosítunk a jelenleginél lényegesen tágabb mozgásteret abban, hogy mit és hogyan tanítsanak, és mire fordítsák az iskolában töltött időt, akkor hogyan vállalhatnának felelősséget az iskola teljesítményéért, légköréért?

– Ezek szerint megszüntetnék a Klebelsberg Központot, és visszaadnák a fenntartást az önkormányzatoknak?
A javaslatunk arról szól, hogy világosan el kell különíteni az állam, a helyi önkormányzat, a regionális szereplők, a szakmai szolgáltató szervezetek (például a szakfelügyelet), az intézményvezetők és a tantestületek jogait és kötelességeit. A túlközpontosítással a kormányzat saját magát hozta lehetetlen helyzetbe, a többi szereplő pedig joggal sérelmezi a saját kiszolgáltatottságát. Szerintünk egy iskolát csak belülről lehet irányítani, elsősorban a helyi társadalom választott vezetőinek van joguk a fenntartásáról dönteni. Az állam kötelessége pedig az, hogy ezt a tevékenységet kívülről segítse, ellenőrizze és finanszírozza.

– A pontok között szerepel az is, hogy azokon a településeken, ahol csak egy általános iskola működik, annak világnézetileg semleges oktatást kell nyújtania. Ez azt jelenti, hogy nem lehetne például karácsonyi ünnepségeket tartani?
–  Félreértés ne essék, karácsonyi ünnepség a szocialista rendszerben is volt az állami iskolákban. A hazai vallási hagyományok kulturális örökségünk részét képezik. A világnézeti semlegesség követelménye elsősorban azért merül fel manapság, mert egyre több olyan kisebb település van, ahol csak egyetlen, éspedig egyházi iskola működik. Ugyanis az ellehetetlenített önkormányzatok inkább átadták az intézményeiket az egyházaknak, hogy megmentsék őket a bezárástól vagy a központosítástól. Emiatt viszont sok esetben nem az alkotmánynak megfelelő világnézetileg semleges oktatás folyik. Például a nem hívő gyerekeknek imádkozniuk kell reggel vagy „dicsértessék”-kel köszönteniük hitoktató tanárukat, ami szerintem a vallásgyalázás legdurvább formája. Egyébként érthető, hogy sok család szívesebben választja a kedvezőbb helyzetű egyházi vagy alapítványi iskolát, ez azonban a spontán szegregációt erősíti.

– És ez hogyan számolható fel?
– Az elkülönülés igénye egyik napról a másikra nem fog eltűnni. Olyan súlyos kulturális és szociális szakadékok keletkeztek a társadalomban, amelyeket az iskolarendszer magára hagyva nem tud áthidalni. Ezt nem kérhetjük számon sem az iskolán, sem a szülőkön. Sok esetben azt látjuk, hogy egyik félnek sem előnyös a súlyos tanulási és beilleszkedési problémákkal küzdő gyerekek és könnyebben tanuló, gyorsabban haladó társaik  együttnevelkedése. Viszont egy országban fognak élni, meg kell tanulniuk megérteni egymást. Ezen azonban a kényszerintegráció nem segít.

– Mi a jó megoldás?
– Más országokban már működik, hogy a legproblémásabb gyermekanyaggal dolgozó intézmények kapják a legtöbb forrást, szakmai segítséget és felszerelést, és ide kerülnek a legjobban felkészült és megfizetett pedagógusok. Ez komoly vonzerőt gyakorol a szülőkre, és akkor már nem azt nézik, hogy hány cigány tanuló van az iskolában.

– Érintik a szakképzés kérdését is: „a szakiskola készítsen fel a felnőttkori tanulásra, a szakközépiskola a szakma elsajátítása mellett nyújtson továbbtanulási lehetőséget is”. Ezek szerint a nemrégiben bevezetett szakgimnáziumi rendszer erre alkalmatlan?
– Köztudottan alkalmatlan. Az egész vita mögött az iskolarendszer társadalmi feladatának a tisztázatlansága áll. A szakképzés azért torzult el, mert megfeledkeztünk arról, hogy az iskolának nem a gazdaság számára kellene versenyképes munkaerőt előállítani, hanem a társadalom részére egymással szót érteni tudó, önálló tájékozódásra és életvezetésre képes embereket. Ehhez pedig egy sor olyan tudásra, képességre van szükség, amelyek látszólag feleslegesek a munkaerőpiacon. Csakhogy nem gazdasági erőforrások vagyunk, hanem élő emberek.

– Szép elképzelés, de erre lehet azt mondani, hogy a gazdasági racionalitás mást diktál. Nagyon sok szakmában már most óriási a munkaerőhiány.
– Nem a szakképzettség hiányzik, azt egyik évről a másikra el lehet sajátítani. Sajnos, azok a tanulni tudó, motivált, érdeklődő fiatalok hiányoznak, akik az iskolából hozzák magukkal azokat a képességeket, a kreativitástól a munka szeretetén át a felelősség tudatáig, amelyek segítik őket felnőtt életükben. Az ország gazdasági kudarcai mögött is végső soron a közmorál és a közélet hanyatlása áll.

– Szó van arról is, hogy az állami tankönyv-monopólium „haszontalan”. A kormány szerint viszont korábban a tankönyvlobbi sokszor ráerőltette a drága taneszközöket a szülőkre. Ehhez képest ma több százezer gyermek ingyen jut a tankönyvekhez.
– Az ingyenesség vagy a tankönyvek árának szabályozása akkor is fenntartható, ha a tantestület maga választ az államilag engedélyezett tankönyvek közül, és többféle szemléletű tankönyv szerzői, kiadói versenyezhetnek egymással. Javaslataink elkészítésekor kevés dologban volt olyan széles körű egyetértés köztünk, mint abban, hogy az állami tankönyv-monopólium tökéletesen felesleges és igazolhatatlan.

– Ahogy beszélgetünk a Közös nevező pontjairól, könnyen az a benyomása támadhat az embernek, hogy ezek mintha az elmúlt hét év politikájának az ellenpólusát képeznék.
– Mert ön azokra a pontokra kérdezett rá, amelyekről az elmúlt hetekben viták folytak. A húsz pont ettől függetlenül, hosszabb távon próbál kereteket kínálni a lehetséges jó megoldások számára. Ez azt is jelenti, hogy nem foglalhattunk állást fontos részletkérdésekben, valamint ellent kellett állnunk a kísértésnek, hogy a saját kedvenc oktatási reformelképzeléseinket gyűjtsük csokorba. A remélt közmegegyezés csakis alapelvekre vonatkozhat, hiszen ezeken belül épp az a jó, ha ki-ki szabadon követheti a maga meggyőződését: a pedagógusok is, a politikusok is.

– A javaslattételeikkel van további szándékuk? Kívánnak pártot alapítani vagy esetleg egy újabb Tanítanék Mozgalmat létre hozni?
– Könyörgöm, épp elég mozgalom van! Tervezetünk a létező szakmai szervezeteket szólítja meg, a közös nevező megtalálása az ő összefogásukat tenné lehetővé, ami minden pedagógusnak és minden tanulónak a hasznára válna. A javaslat közvetlen címzettjei pedig a parlamenti pártok, hiszen az oktatásügy sorsát meghatározó törvényeket a parlamentben hozzák. Persze nem azt várjuk, hogy egyik napról a másikra hozzanak egy törvényt, amiben minden úgy van, ahogy a Közös nevező húsz pontjában áll. De azt reméljük, hogy ezek az elvek lassan és fokozatosan áthatják és befolyásolják majd az oktatáspolitikai vitákat. Az sem baj, ha közben rólunk megfeledkeznek.

– Felsőoktatási szakemberként mit gondol a CEU körül zajló folyamatokról? Míg sokan az egyetem ellehetetlenülésétől tartanak, a kormány politikai hisztériakeltésről beszél.
– A CEU elleni támadás jól beleillik abba a kormányzati stratégiába, amely választóinak hűségét azzal igyekszik fenntartani, hogy állandóan egyre újabb külső ellenségeket produkál.