Nincs elég orvos, hogy megtöltsék a daganatos betegeket kezelő csoportokat

Hiába írják elő, hogy a daganatos betegeket kezelő teamekbe milyen orvos kell, ha olyat a kórházak nem tudnak elővarázsolni.

„Most nem érek rá, mindjárt kezdődik az onkoteam.” „Épp onkoteamről tartok haza, hívjon később” – tipikus válasz, amelyet az elmúlt években több onkológustól is kaptunk, amikor beszélni szerettünk volna velük. Azt, hogy a daganatos betegek ellátása komplex feladat, így az optimális kezelés meghatározása több szakterület orvosainak együttes döntése, az egészségügyi szolgáltatások nyújtásához szükséges szakmai minimumfeltételekről szóló rendelet is rögzíti. Ez ad garanciát arra, hogy – a nemzetközi ajánlások figyelembevételével – a betegek kivizsgálása és kezelése egységes legyen a daganatos betegek többszakmás ellátását végző onkológiai centrumokat működtető intézményeken belül, illetve országosan.

Az onkoteam feladata egyebek mellett az, hogy a daganatos megbetegedés diagnózisa után, de még a kezelés megkezdése előtt megtervezze és menedzselje a betegutat, ideértve a teljes körű diagnózishoz szükséges vizsgálatok meghatározását, illetve a terápiás terv felállítását. Ha a betegség előrehaladása során bármi indokolja, akkor a terápiás tervet a beteggel újra kell tárgyalnia, ellenőriznie kell a terápia eredményességét, ha kell, döntenie kell a műtéti beavatkozás idejéről és kiterjesztéséről, a sugárterápia főbb jellemzőiről, irányáról, a gyógyszeres kezelésről.

Elő van írva az is, hogy milyen szakorvosok legyenek tagjai az onkoteamnek: részt kell benne vennie legalább egy klinikai onkológusnak, egy molekuláris patológiai hátterű patológusnak, egy radiológusnak, egy sugárterápiás szakorvosnak, az adott daganat sebészi ellátását végző szakorvosnak, a daganat lokalizációja szerinti szervrendszer ellátásában kompetens nem sebész szakorvosnak, illetve a beteg saját szakorvosának – már ha az előbbi szereplők egyike sem az. Ha a beteg ezt nem ellenzi, akkor véleménynyilvánítási joggal az onkoteamben részt vehetnek az érintett szakmák szakorvosjelöltjei és rezidensei, valamint az onkoteam szervezője. A társaság adott esetben kiegészülhet egyéb szakemberekkel is, így például ápolóval, gyógyszerésszel, a beteg háziorvosával, pszichológussal, rehabilitációs szakemberrel. El lehet képzelni, hogy egy ilyen csapat összerántása mekkora feladatot jelent az alapból orvoshiánnyal küzdő létesítményeknek. Mindebből a beteg nem sokat érzékel, nem találkozik a szakorvosok sokaságával, de az esetek többségében nincs is rá szükség: a gárda a háttérben dolgozik, a kapcsolattartás inkább csak a saját orvoson keresztül zajlik.

– Mindez azt jelenti, hogy elvileg nem kaphat valaki úgy onkológiai kezelést, hogy az alapszakmák képviselői ne ülnének össze. Ez lenne a minimum. Nem dönthet például úgy egy sebész, hogy megoperál egy daganatos beteget, utána pedig átadja az onkoteamnek, hanem már a beavatkozás előtt meg kell ezt tennie. A sugárterápia megkezdéséhez is szükség van a csapat véleményére, és gyógyszeres terápiát sem lehet enélkül indítani – emeli ki egy szakorvos, aki több onkoteamnek is a tagja. A kényes helyzet miatt viszont nem szeretne névvel nyilatkozni. Mint mondja, elvileg a szakértői csoport vizsgálata is feltétele annak, hogy a társadalombiztosítás finanszírozza a kezelést, a drága beavatkozásoknál – például nagyon költséges gyógyszerek rendelésekor, illetve mindig, amikor valaki egyedi méltányossági kérelmet nyújt be – pedig ellenőrzik az onkoteam meglétét. Viszont ha az ellenőrzés tényleg mindig megtörténne, bizony kiderülne, hogy a szakorvoshiány erre a területre is rányomja bélyegét, a rendelet által előírt szabályok pedig sok esetben nem betarthatók.

– Gondoljunk bele abba, hogy a hazai centrumban ez mennyire kivitelezhető. Semennyire. A műtéteket sok vidéki kórházban úgy végzik, hogy azokat nem véleményezi onkoteam. Egyszerűen úgy dönt egy sebész, hogy megoperálja a beteget. A kórházigazgató meg nem tesz ez ellen semmit. A beteg pedig csak annyit érzékel, hogy kedvesek-e vele, kényelmes és tiszta-e a kórház. Pedig ha választania kellene aközött, hogy megfelelő gárda döntsön-e a kezeléséről, vagy egy szimpatikus sebész egy személyben határozzon a sorsáról, vélhetőleg az előbbire esne a választása. Ráadásul a daganatsebészetet végző kórházak töredékében adottak a megfelelő feltételek. Nem tudom, Magyarországon mennyi az onkoteamek által is látott betegek száma, de az biztos, hogy az arányuk messze elmarad a minimálistól – mondja egyik forrásunk. Hozzáteszi, hogy ha ezt vizsgálni akarnák, nyilván lenne nyoma, de vizsgálni senki nem akarja, hiszen mindenki tudja, hogy a helyzet kezelhetetlen, hatalmas a rendetlenség. Másrészt hiába írják elő, hogy kell sugárterápiás szakorvos és kemoterápiás orvos, ha ilyen szakembert egyszerűen nem tudnak a kórházak elővarázsolni.

– Van például olyan centrum, ahol sugárterápiás orvos nincs is, a klinikai onkológus pedig nem gyakorló onkológus, mással foglalkozik. A beteget ettől még el kell látni, kérdés, hogy miként – mondja forrásunk. A képalkotó vizsgálatok kiértékelésének nehézségeire ugyancsak több onkológus panaszkodik, itt szintén kiemelkedő az orvoshiány, alig van radiológus, a specialista – másként kell értékelni egy kardiológiai és másként egy onkológiai képet – pedig pláne hiánycikk. Márpedig a leletek megfelelő kiértékelése nélkül a beteg ellátásáról nem lehet megalapozottan dönteni. A másik kényes pont a molekuláris patológia, amely egyre fejlettebb, viszont nincs hozzá sem kellő számú szakember, sem megfelelő finanszírozás.

A helyzet lehetetlensége miatt sok olyan orvos van, aki onkoteamek miatt rója hetente, kéthetente az országot, olyan vidéki, főképp megyei kórházakba látogat, ahol onkológiai betegeket kezelnek, de nincs elég szakember. Egyikük-másikuk évente 150-250 beteg kezelésében is részt vesz. Eközben saját munkahelyén is ellátja feladatát, ahol ezres nagyságrendben születnek évente az onkoteamdöntések. A könnyebb esetekben néhány perc alatt, hiszen a kezelőorvos eleve vázolja az esetet, a procedúra pedig protokolláris, viszont a nehezebb eseteknél csak a képalkotó vizsgálatot nézegetik negyedóráig, az orvoscsapat pedig vitába is bocsátkozhat.

– Komoly probléma, hogy az ellátás még ma is szét van forgácsolva. Pedig Magyarország nagyon pici ország, így inkább kevés helyen kellene jó erőforrásokat koncentrálni, mintsem mindent szétszórni. Nagyon korlátozottak a fizikai és szakmai erőforrások, az eszközök, amelyek a korszerű ellátáshoz szükségesek. Ilyen például a laparoszkópos sebészet vagy a sugárterápiás készülék. Ezeket a nagy értékű eszközöket nem lehet mindenhol biztosítani, pedig a daganatos betegeket olyan helyeken kell ellátni, ahol az esélyeik azonosak. Viszont erről a kórházak közti hatalmas különbségek miatt ma nem beszélhetünk. Az országban sok olyan helyen nyúlnak daganatos beteghez, ahol messze nincsenek meg a szükséges feltételek, illetve a szakmai tudás – emeli ki egy másik, szintén névtelenséget kérő forrásunk.

Hozzáteszi, itthon ezt sem veszik elég szigorúan, egyértelműen semmi nincs szabályozva. Hollandiában például olyan orvos nem is operálhat egy adott ráktípust, aki nem végez évente kellő számú ilyen műtétet. Egyszerűen azért, mert a kellő gyakorlat csak így lehet garantált. Nálunk például vannak olyan daganattípusok, amelyeknek a műtétjét gyakorlatilag csak kettő-négy orvos tudná megfelelően elvégezni, ehhez képest többen operálják, nem feltétlenül szakszerűen. Ennek Hollandiában van szankciója, ott nem lehet egy műtétnek kellő tapasztalat nélkül nekiállni (és most nem a János-kórházihoz hasonló esetekről van szó, amikor a rezidenseket nem engedték pályára lépni, tapasztalatot szerezni). Nálunk ez sincs így, de a helyzet az, hogy nem is igazán lehetne: büntessék ilyesmi miatt azokat az orvosokat, akik még nem mentek külföldre?

Rettenetesek a statisztikák

Magyarországon 100 ezer emberből másfélszer annyian halnak meg rákban, mint az unióban általában. A számok igen beszédesek: nálunk 2013-ban 100 ezer főre 352 halálozás jutott rákbetegség miatt, míg az unióban ugyanez a mutató csak 265 volt. A számok akkor is rosszak, ha az egyes betegségeket nézzük: miközben nálunk 2013-ban 39 százalékos volt a mellrák halálozási aránya, addig az uniós átlag csak 33 százalékos. Vannak országok, ahol a mutató messze jobb az európai átlagnál, Észtországban például csak 27 százalékos, Finnországban és Svédországban 29 százalékos. A történethez az is hozzátartozik, hogy Magyarországon az 50 és 70 év közötti nőknek csak kevesebb mint a fele vesz részt mammográfián, miközben az európai arány 62 százalékos. Mivel ez azt is jelenti, hogy sokak kezelését nem tudják időben megkezdeni, a különbség az emlődaganat kimenetelében is megmutatkozik. Hasonló a helyzet a vastagbélráknál, ami nálunk szintén rengeteg halálesetért felelős: 2013-ban a hazai halálozási aránya 56 százalékos volt, miközben az uniós tagállamok átlagát tekintve csak 31 százalékos volt ugyanez a mutató. A finnek az átlagnál is jobbak, náluk csak az érintettek 22 százaléka vesztette életét, míg a franciáknál és az osztrákoknál 27 százalék körüli volt ugyanez az arány. A szűrés ennél a ráktípusnál sem megfelelő, bár az idén már indul ilyen program.