A rendszerváltás óta eltelt huszonhét évben, kicsit több mint egy generáció alatt visszasüllyedtünk oda, hogy ma újra aktuálisak mindazok a célok, amelyekért száz éve a népi írók küzdöttek – mondta Grecsó Krisztián író a 168 Órának adott interjújában.
„A Kádár-korban, anélkül hogy túlszépíteném azt az időszakot, meg kellett tanítani a gyerekeknek, hogy egyes helyeken éheznek. Manapság ez sokak, nagyon sokak személyes tapasztalata. Felfoghatatlan a romlás tempója, noha a repedések mindig is ott lehettek, ha ez ilyen iramban megtörténhetett. És hát tudjuk sajnos: visszafelé építkezni mindig sokkal nehezebb, és jóval több ideig tart” – fogalmazott.
Kiemelte, hogy falun is minden lecserélődött, csakúgy, mint a városokban – a falu mint közösségi tér ugyanúgy atomjaira hullott. Úgy véli, mára óriási erővel tört be a helyiek hétköznapjaiba a magány, és a magányosság a falusiak számára sokkal elviselhetetlenebb. A városi létezésben ugyanis benne van a lehetőség a folyamatos kapcsolattartásra, s – bár nyilvánvalóan ez sem pótolja a valódi emberi viszonyokat – legalább szórakozóhelyeken, kocsmákban hozzá tudnak szólni a másikhoz akkor is, ha előtte sosem találkoztak. „Faluhelyen ez a fajta kommunikáció nem létezik: ott nem szokás ismeretlenekkel beszélgetni, és mivel amúgy mindenki ismerős, új emberekkel is ritkán akadnak össze. Százéves, elemi tradíciókat darált le a széttöredezettség” – fűzte hozzá Grecsó Krisztián.
Mint mondta, az elmagányosodással szemlátomást nem tud mit kezdeni a társadalom, „az egyházakat pedig, tisztelet a kivételnek, nem érdekli a probléma”. „Szegváron ma a mozgássérült-szervezet fórumaira járnak a legtöbben, épek is, mert az a legaktívabb civil szervezet, és a helyiek tartozni akarnak valahová. Különben végképp magukra maradnak. Sajnos ki kell jelenteni: visszaépült a kasztrendszer” – utalt szülőfalujára.
