Sörhab és tányérsapka – külföldről is sokan zarándokoltak a Lenin kocsmába

Sajóvelezden rég bezárt már a legendás ivó, a gyűjtemény széteséséhez pedig szomorú történet társul.

A széles körű népszerűség azonban problémaforrássá is vált.

– A vejemet úgy jelentette fel tiltott önkényuralmi jelképek használata miatt egy fideszes vagy MDF-es politikus, sajnos a nevére már nem emlékszem, hogy sosem járt Sajóvelezden, sosem nézte meg, mi is van itt valójában. Az ózdi rendőrök végül kiszálltak a helyszínre, s elkoboztak tizenkét zászlót, valamint ezerkétszáz jelvényt, amelyeken szerepelt a vörös csillag. Pista ezután átírta a hely nevét Lenin-kocsma és -múzeumra, hogy többet ne zaklathassák – magyarázza az anyós. Az elkobzott tárgyakat a család sosem kapta vissza, Horváth István lánya, Horváth Alexandra hiába érdeklődött később a hatóságoknál.

Azonban nem csak ezeknek a zászlóknak és jelvényeknek kelt lábuk az eltelt évek során, a gyűjtemény széteséséhez ráadásul szomorú történet is társul. Horváth nagyjából tízévnyi üzemeltetés után eladta a kocsmát a jelenlegi tulajdonosnak, mert külföldön akart szerencsét próbálni. A nemzetközi visszhang miatt több helyről is küldtek neki ajánlatot, illetve testvérkocsmákról is írtak neki (az anyós a mai napig őriz fotókat egy új-zélandi, a kétezres évek elején még biztosan működő Lenin-bárról). Horváth István végül 2005 januárjában ereklyéi egy részét bepakolta autójába, és megcélozta Párizst, ahol hasonló ivót akart nyitni. De sajnos ez lett a veszte. Az anyós úgy tudja, a helyiséget ajánló férfi már a magyar határ átlépését követően követelte tőle a pénzt, Horváth István azonban nem dőlt be a meséknek.

– Innentől sajnos elég zavaros a történet. Először azzal hívtak fel, hogy Pistát az Eiffel-torony melletti parkban egyik reggel hárman megtámadták és összeverték, jelenleg pedig kómában fekszik egy kórházban. Egy későbbi bűnügyi jegyzőkönyvben viszont már azt írták, hogy a lakása lépcsőházában intézték el ukrán, lengyel és román vendégmunkások. Felvettük a kapcsolatot a konzulátussal, ám Márki Zoltán konzul és kollégái nem voltak túlzottan segítőkészek. Egyrészt a halálhíréről sem értesítettek minket időben, másrészt fél éven át hitegettek azzal, hogy több százezer forintért ugyan, de hazahozathatjuk a holttestét. Amikor azonban kérdőre vontam őket, ugyan miként lehetséges, hogy fél évig egy hűtőkamrában őrizgetik szegény Pista maradványait, kiderült, még januárban eltemették. De hogy melyik temetőben, és hamvasztották-e, netán koporsóba tették, arról nem kaptunk közelebbi információkat – meséli felháborodottan Lévai Istvánné.

Ennek viszont már tizenkét éve, s a rokonság azóta sem tudja, pontosan mi történt szeretett Istvánukkal. Lánya próbálta nemrégiben megkeresni legalább az egykori párizsi lakást, de nem talált semmit.

– Valószínű, hogy meghalt, de a lelkem mélyén úgy hiszem, apa még most is él, csak nem léphet velünk kapcsolatba – osztja meg elméletét Alexandra.

Horváth István mellett a Párizsba kivitt ereklyéknek is nyomuk veszett, legalábbis a lánya nem tudta azokat visszaszerezni. A megmaradt darabok nagy részével pedig az enyészet végzett, a gipszszobrok például szétmállottak. Az apai „örökség” mostanra cipősdoboz méretűre zsugorodott, csupán két Lenin-büsztöt, jelvényekkel teleaggatott zászlót és még néhány apróságot sikerült megmenteni.

Meglepő módon maga a település egészen üde színfolt a Sajó jobb partján. A helyiek közül többen is úgy nyilatkoznak róla, hogy sosem költöznének el innen, mert annyira szeretik. És van is miért. Egyrészt nagyon szép, csendes környezetben, a Bükk hegység tövében terül el. Másrészt több ciklus óta Pál Katalin független polgármester vezeti a községet, aki, ha uniós pénzekre nem is nagyon tudnak pályázni, valahogyan mindig tud forrást keríteni arra, hogy rendben legyen a falu környezete. Nemrégiben például hat utcát is leaszfaltoztak, ottjártunkkor pedig épp a kultúrház előtt dolgozott egy munkagép, mert térkövezni fogják a bejárati szakaszt.

Persze ez még nem azt jelenti, hogy minden a legnagyobb rendben menne, hiszen az egyre fogyó munkalehetőségek miatt a fiatalok elvándorlása itt is tetten érhető.

– A bánya bezárásáig sokan Ózdra jártak át dolgozni, most többeket a kazincbarcikai BorsodChem foglalkoztat. Emellett persze nálunk is zajlik a közmunkaprogram – válaszolja kérdésünkre Rejtőné Herbály Erzsébet, a kultúrház vezetője. Hozzáteszi, óvoda ugyan működik Sajóvelezden, de az iskolát évekkel ezelőtt bezárták. Háziorvos viszont praktizál, igaz, Putnokról jár át hetente egy alkalommal.

Az egykor igen népszerű, Manóra átkeresztelt hely viszont ma már csak árnyéka önmagának, pedig ez az egyetlen hivatalos kocsma a faluban. Megérkezésünkkor például konstatálnunk kellett, hogy nincs is mindig nyitva: hét közben 7 és 9, utána pedig 13 és 21 óra között térhetnek be az italra, kávéra vágyakozók. Az egyterű helyiségben jóindulatú félhomály fogadja azt, aki szét szeretne nézni, de így is egykettőre megállapítható, hogy túl sok látnivaló amúgy sincs már itt: a belsőt egyszerű furnérlemezzel borították be. Mint megtudjuk, egykor a jelenlegi tulajdonos gondolkodott emléksarok kialakításán, amely megidézte volna a Lenin-kocsmát, ám ebből végül nem lett semmi. Igaz, a pulthoz közeli zugban észre lehet venni egy gázálarcot, egy tányérsapkát és néhány határvédelmi rangjelzést, ám ezek már másik korszak rendvédelmi mementói.

A pultosnő érdeklődésünkre elmondja, hogy inkább nyáron nagyobb a forgalom, és még most is akadnak, akik a Lenin után érdeklődnek. A törzsvendégek száma nagyjából tíz fő, és talán ebből is kikövetkeztethető, hogy annyira nem megy jól az üzlet. Aki egyébként szeretné, nagyjából ötmillió forintért most meg is veheti az ingatlant, ugyanis a Manó eladó.

Egy jelentkező egyébként lenne rá, méghozzá maga Horváth Alexandra, akinek nagy vágya, hogy újra régi fényében tündököljön a kocsma. Ez azonban még csak terv, hiszen ahhoz nemcsak a helyiséget kellene megvennie, hanem gyűjtőmunka is szükséges lenne, hogy ismét múltidéző ereklyékkel legyenek tele a falak. Ha sikerül neki, az újra nagyot lendíthet Sajóvelezd turisztikai vonzerején.