Külsőre semmiben sem különbözött a többi szerelvénytől a Ceglédről induló vonat, a kocsikban utazók azonban nem mindennapi élménynek lehettek részesei. Nagy titok övezte a vonat érkezését a Nyugati pályaudvaron: sem a forgalmista, sem a központi információ nem tudott a jöveteléről, csupán a vágány melletti irodában voltak a titkos információ birtokában arról, melyik vágányra fut be a nagy szakállúval és a mintegy száz hátrányos helyzetű gyermekkel a fedélzetén a Mikulás-vonat. Aztán pillanatok alatt Mikulás-sapkás gyerekzsivajtól lett hangos a pályaudvar, közben vezényszóra a gyereksereg kettes oszlopba fejlődött, mindenki megkereste a párját, majd útnak indultak.
A nehéz körülmények között, zömükben mélyszegénységben élő abonyi, jászkarajenői és nyársapáti gyermekek fővárosi kiruccanását a Gyermekétkeztetési Alapítvány szervezte. A kisiskolások közül sokan most először járnak Budapesten. Miközben átsétálok velük a pályaudvarról az Oktogonra, csak kapkodják a fejüket a gyerekek, a nyolcéves Réka például még sosem látott villamost, itt pedig egymás után robog el három. „Olyan szép város, szeretnék itt lakni!” – teszi hozzá, miközben elámul a nyüzsgő Budapesttől és a csillogó kirakatokban álló méregdrága ruháktól.
„Ott a Mikulás!” – kiáltják a gyermekek, ahogy épp Galkó Balázs színművész halad el mellettük, immár hétköznapi gúnyában, vállán a Mikulás-puttonyával. A vonaton még inkognitóban, Mikulásként járt a gyermekek között a színész, de nem is csodálkozom azon, hogy a messzi földről érkezett fehér szakállú már számukra is csak a mesékben létezik.
Persze ajándékot kapni jó dolog, ezért az alapítvány ebéddel várja a gyermekeket, és ezért még a kisföldalattira is felszállunk. Ez már majdnem minden gyermek számára újdonság. Robog velünk a jármű a Mexikói útra, ahol egy gyorsétteremben hamburger és sült krumpli a menü.
A folyton csevegő jászkarajenői Robitól tudjuk meg, hogy a Mikulás már kora reggel meglepte őket a helyi iskolában. A 11 éves srác büszkén meséli, hogy a helyi roma önkormányzattól sok-sok finomsággal gazdagon megpakolt csomagot kaptak. Virgács pedig azért nem lapult a zsákban, mert állítólag mindenki jó volt – mondja Robi, és a tanító néni helyeslően bólogat a szomszédos asztalnál.
Egy másik tanárnő pedig azt mondja, hogy Jászkarajenőn nem könnyű az élet, munkalehetőség egyáltalán nincs, Robi is azt meséli, hogy a szülei Gyálra és Abonyra ingáznak dolgozni, de ő szereti a települést és az iskolát is.
A vagány roma fiú társai közül többen elfáradtak, ami nem csoda, hosszú úton vannak túl: egy kisbusszal érkeztek Ceglédre, ahonnan pedig a Mikulás-vonat hozta őket Budapestre. Persze Robi fáradhatatlan, és kérdésemre, hogy mi szeretne lenni, rávágja, hogy focista és asztalos. A többiek sem maradnak restek, és sorra kiáltják, hogy cukrász, szakács.
– Ebéd után irány a cirkusz – a kijelentésre boldog szempárok merednek rám, bár én már nem tartok velük, de a nyolcéves Réka elárulja, hogy még sosem volt cirkuszban. Semmire sem vágyik azonban jobban, mint hogy sok-sok pónit lásson a porondon. Közben mögötte felkiált egy fiú, „én félek a bohócoktól”, egy kislány pedig csak azt szeretné, hogy sokat nevethessen.
