A kommunisták halált osztanak a polgárokra

Az ellenforradalom leverésével megbízott ­Szamuely Tibor népbiztos kiadja a parancsot: „Dobjátok őket a Dunába!” Így 19-én éjjel fejbe verik és hátrakötött kézzel, nyakukba akasztott kövekkel a folyóba vetik őket.

Georges Benjamin Clemenceau Fotó: o.Ang.

Június második felében a legnagyobb horderejű eseménynek a Tanácsok Országos Gyűlését szánják, amely tíz napig ülésezik. Június 16-án átteszik a színhelyét a Városi (ma Erkel) Színházból a volt Képviselőházba. Kun Béla több napot kivárva, csak 18-án válaszol Clemenceau 13-i jegyzékére, amelyben a francia miniszterelnök a párizsi békekonferencia elnökeként a hadműveletek befejezését írja elő, s lényegében a későbbi trianoni vonalakat jelöli meg új országhatárként. Nem véletlen, hogy a Népszava dátumok nélkül hozza le 19-én a levélváltást.

Georges Benjamin Clemenceau

A külügyi népbiztos sürgönyéből érződik: nincs tisztában a helyzet súlyosságával, és figyelmet érdemel az a megjegyzése, hogy „Nem állván a területi integritás álláspontján, nem is beszélünk arról, hogy tisztán magyarok által lakott területek tanácsköztársaságunktól a közölt határmegállapítás folytán elszakíttatnak.” A hadműveletek beszüntetését elrendelik ugyan, ám azok egy ­ideig tovább folynak. 16-án Eperjesen kikiáltják a Szlovák Tanácsköztársaságot, amit a Népszava vezércikkében forró, őszinte üdvözlettel köszönt. Azt írják: „A szlovák proletariátust bitang elnyomatásban tartotta a »történelmi« Magyarország.”

A lakosság terrorizálása nem szünetel. Június 15-én Diósjenőn Szaszovszky János uradalmi erdőőrt lövik agyon. A Duna–Tisza közén nagyszabású ellenállási mozgalom bontakozik ki. Kecelen 16-án és a rákövetkező napokban a falu határában vívott harcok során huszonegy embert lőnek le az odarendelt vöröskatonák. Tamás Sándor homokmégyi lakost, aki Kalocsára igyekszik, hogy csatlakozzon az ottani kezdeményezéshez, 19-én egy vörösőr agyonlövi az országúton. 20-án Ráckevén vöröskatonák lelövik Pál Imre beregi lakost. Ugyanaznap Tasson két helyi földművest lőnek agyon a vöröskatonák, mert ellenforradalmároknak minősítik őket.

Egy napra rá a kiérkező, az ellenforradalom leverésével megbízott ­Szamuely Tibor népbiztos a lefogott zendülők közül Vörös Istvánt és Kovács Istvánt felakasztatja. Utóbbit az egyik Lenin-fiú az oldalába döfött szuronnyal emeli meg, hogy a fa magasabb ágára fel tudják akasztani. A Tolna megyei Madocsán 20-án szintén felkelnek a helyiek. A Bölcskéről a segítségükre siető ifj. Tomanek Józsefet és B. Kiss Józsefet a vörösök elfogják és lelövik. Előbbinek puskatussal szétverik a fejét és szuronnyal kivájják a szemét. Még aznap Pusztakengyelen Léderer Pál földbirtokost lövik agyon a vöröskatonák, miután letartóztatták. A gyilkosság ürügyét polgár volta jelenti. 21-én Dunaföldváron Jankó Ferenc a helyi felkelés alkalmával síneket szed föl, amikor a vörös járőr lelövi.

Dunapataj és Harta határában a lázadás leverésére érkező karhatalmisták Nagy Gyula kispesti lakost kirabolják és agyonlövik, mert ellenforradalmár-gyanúsnak találják. Van rá példa, hogy két ukrán tisztet gyilkolnak meg, akik ellen az a gyanú merül fel Kun Béláékban, hogy a Tanácsköztársaság ellen dolgoznak. A népbiztos kiadja a parancsot: „Dobjátok őket a Dunába!” Így 19-én éjjel fejbe verik és hátrakötött kézzel, nyakukba akasztott kövekkel a folyóba vetik őket.

A Somogyi Munkás a tanácsköztársaságot szidalmazó Sarducz Péterre, a dávodpusztai termelési szövetkezet magtárosára követel halált:

„Ilyen gazembertől sajnálni kell a golyót is. Kötelet a nyakára, s föl kell húzni mindenki szeme láttára. […] Sarducz a forradalmi törvényszék börtönében várja az ítéletet. De várják a proletárok is!”

A Vasi Vörös Hírlapban közlik: „Ha az Internacionalét játsszák az utcán, a közönség kalaplevéve hallgassa végig, míg kávéházban, úgy egyéb nyilvános helyiségben felállással tisztelje meg ezen hymnuszt, mert aki ezen rendelkezésnek ellene szegül, forradalmi törvényszék elé fog állíttatni.”

Szamuely Tibor a 17-i Népszavában megjelent interjúban a csornai, kapuvári vérengzésekről hencegve azt hazudja: „az egész Sopron- és Vas megyei ellenforradalom hasonlatos volt egy komédiához, […] a budapesti vasasok és vörösőrök puszta megjelenése és katonazenével való fölvonulása elegendő volt ahhoz, hogy a síppal, dobbal és különféle rémmesékkel összecsődített parasztok eldobálják a fegyvereiket és szerteszét fussanak a falvakba. […] A kiszabott büntetésekről olyan rémmesék keringenek, hogy ezekről nyilatkozni is fölöslegesnek tartom. […] A leghatározottabban kijelentem, hogy a rögtönítélő törvényszék a Dunántúlon a sztrájk ­miatt egyetlen egy vasutast sem lövetett agyon, még csak le sem tartóztatott egyetlenegyet sem. […] Mindenki, aki vasutasok agyonlövetéséről vagy a sztrájk miatti elítéléséről, illetve letartóztatásáról beszél, egész ­egyszerűen hazudik, és vele szemben, mint a proletariátus ellenségével, mint az ellenforradalom szítójával, le kell számolni.”

Böhm Vilmos főparancsnok a hadsereg bomlásáról számol be a Kun Bélának küldött táviratában:

„A 14. munkásezredből a Budapesten való átutazás alkalmából igen sokan önkényesen eltávoztak. Tegnap este 11 órai jelentés szerint az egész ezred létszáma 280 ember. Az első zászlóaljtól (északi főműhely) a fogyaték 60 százalék, a második zászlóaljtól (északi főműhely és Ganz-wagongyár) 30 százalék.”