Hát persze hogy egy húron pendült Petőfi Sándor a vad gróffal. És viszont.
Fotó: MTI/Balázs Attila
Sétálunk a parkban. A beállványozott kastélyba (mely alighanem Mária Terézia idején épült) most nem mehetünk be, állványerdő veszi körbe, restaurálják. Ráfért. (A második világégés után volt menekültszállás, kocsma, tsz-raktár, iroda, minden, amire a kommunizmus használni szokta a műemlékeket. Eredeti bútorait elhordták. A nyolcvanas évektől lett múzeum.) Jókai a kastélyról is ír: „A legelső belépésnél meglepnek a nagybecsű olajfestmények, amikkel a termek falai tetőtől talpig fedve vannak. […] nagy mesterek remekművei, miket Teleki Sándor széles e világon barangoltában hol zsibvásáron potom árért, hol drága pénzen összeszerzett.”
A parkban szobrok: Liszt Ferenc, gróf Teleki Sándor és Bem József mellszobrai, Petőfi és Szendrey Júlia életnagyságban. Köröttük, rajtuk, mindenütt friss és megfakult nemzetiszín szalagok. Szabadság, szerelem!
Melegen süt a nap, simogat a szeptembervég. Az évszázados fák legöregebbike, a 350 éves mocsári cédrus a kastélykert sarkában áll, mellette egy kopott kőasztal, melyen a világirodalom talán legszebb szerelmes versei születtek, Petőfi költészetének gyöngyszemei. Csupán a nevezetes somfa hiányzik az asztal mellől – szegény már sok éve elszáradt. (Halott törzsének darabját pár esztendeje még láttam, ereklyeként szolgált a kastélyban.) Gyöngéden végigsimítom a nevezetes asztalkát. Mintha rímek sóhajtanának vissza a recékből: „Elhull a virág, eliramlik az élet…” Szelleme van a helynek. (Ide, Petőfi somfája alá temették 1892-ben Teleki grófot, ma a református temetőben, fekete gránitoszlopok alatt pihen.)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!