„Tiszta időben tizennyolc falunak fehér tornya látszik, s minden falu kertjei fákkal úgy beültetve, mintha erdők közepén állanának, harangjaik hangja elhallatszik hozzánk, a völgybe, s szép időben a nagybányai harang is idáig zúg” – a barokk kastély teraszáról kitekintő gróf Teleki Sándor, a házigazda írja ezt valamikor az 1840-es évek közepén. – A háttérben amfiteátrális kanyarulatban a Kárpátok hegyláncolata […], közepén az öreg Rozsály, óriás szikla kidomborodásokkal, s tetején mérföldre terjedő egyenes fennsíkkal, megrakva sötétzöld áfonyabokrokkal, jobbra tőle a Gutin, a hegyeknek óriás púposa, hegyes, egyenesen kiálló gránit csúcsaival, északról Máramarosba nézve a Tisza folyását.”
Riporteri kíváncsiságom kissé kilóg a hangulatból; nem túlzott Petőfi, amikor azt írta: „Már hó takará el a bérci tetőt”? Kádár Helén idegenvezető nem lepődik meg a kérdésen, fejét rázza: nem, dehogy. Kedves, lelkes fiatalasszony, látni, nem először találkozik a kérdéssel. Csillogó szemmel mondja: egyáltalán nem ritka, hogy ilyentájt már belepi az első hó a Rozsályt.
1847 ilyen esztendő lehetett… Szerelmes szeptember.
A partiumi Erdőd várkápolna oltárától, „Hol kék Szamosba tölti a/ Holdvilág az éjszakát” egyenest Koltóra indultak a friss házasok, Petőfi Sándor és hitvese, Szendrey Júlia azon a szeptemberi estén, ám a sors (vagy a romantika?) közbeszólt. A gróftól küldetett négylovas hintó tengelye a cudar úton eltörött, s így a „holdvilágéjszakát” – a nászéjszakát – Nagybányán, a Fekete Sas fogadóban töltötték a fiatalok. Csak másnapra, szeptember kilencedikére érkeztek meg a Teleki-kastélyba – hat hét várt itt rájuk boldog elvonultságban. „Ölelj, ölelj, angyalom! / Ha ölelsz, azt gondolom, / Hogy én még / Így élve/ Felröpülök/ Az égbe.”
Petőfi Sándor, a plebejus költő egy arisztokrata kastélyában?
Igen, az egyetlenegy arisztokrata barátjánál. De volt mentsége rá. Hogy értsük, tudnunk kell, ki volt Teleki Sándor, a „vad gróf”.
Fotó: MTI/Balázs Attila
„Erős tanulmány volna egy biográfiaírónak Teleki Sándor viselt dolgait megírni a kontinensen – olvashatjuk Jókai Mór Úti táskámból című jegyzetében –, ki együtt élt, mulatott, harcolt a földrész minden művelt és barbár nemzetével, tűrte a dicsőséget, kereste a bajt […].” Én úgy mondanám: markáns hazafi volt a javából. Negyvennyolcas honvédezredesként rá is kötél várt (jelképesen – in effigie – fel is akasztották), ha meg nem szökik az aradi várbörtönből. „Járt ágyútűzön, tengerviharon s hitelező csordán keresztül sértetlenül – folytatja az író –; jó barátja volt Victor Hugónak, id. és ifj. Alexandre Dumas-nak, Liszt Ferencnek, Petőfi Sándornak s századunk egyéb versíró, éneklő, muzsikáló, képfestő és szoborfaragó hírneveseinek, segített Garibaldinak országokat hódítani, s más nagy embereknek légvárakat építeni; értekezett királyokkal és császárokkal Magyarország sorsa felől, s lelkesedett földönfutókkal és poétákkal a népszabadságért; teleszedte mellét érdemrendekkel, hogy azokat ne viselje, s bejárta egész Európát azért, hogy felfedezze, milyen szép kilátás van a koltói dombról.”
